Zeng az ég és reng a föld,
de szereteted meg ne öld!

            Mint ezernyi hegedű sírtak hangok Ida fejében december 1. szombatján. Ismét vége egy szakasznak, ismét változnak a dolgok. Nehéz volt úgy gondolkodni, hogy előző hónap végén kiölték belőled a szépet, a jót, a reményt. S lássuk be: Szilviának sikerült elérnie, hogy Ida ne tudjon jó dolgokra gondolni, amikor éppen egy meleg konyhában ülve hallgatja egy francia kisasszony fecsegését. Hihetetlenül unalmas volt.
- Amikor Törökországban voltunk édesanyámmal, kaptam egy aranyos kis babát, tudod, ilyen arany fürtökkel. Imádtam! Amikor elvittem a nagymamámat Olaszországba, végig azt mondogatta: "Vegyünk babát, angyalkám?" - jóízűen felnevetett, csillogott a szemében valami tüzes szikra, ami azt sugallta Ida felé, hogy tényleg komolyan viccesnek gondolja, ezért illedelmesen mosolygott.
            Bíborka okoskodása sem segített.
- Ida, ha nem tanulsz rendesen, akkor... - mind folyamatos számonkérés, anyáskodás. Ida akkor kezdte el már nagyon unni a dolgokat, amikor négyen leültek társasozni.
- Ádám! Nem ér csalni! - Éloise kacaja kiscicás volt. Ida a szemeit forgatta, mire Bíborka odasúgta: "Moderáld magad, hugi!"
            Mikor már második órája bent ültek a lakásban, Buda eldugott szegletében, Ida kissé klausztrofóbiásnak érezte magát. Kint már egy ideje csepegett az eső, és fekete felhők vonultak végig a városon. A lány feje megfájdult. Ettől is, attól is: minden rosszul hatott rá. Aztán odaállott a francia elé. "Próba, cseresznye" gondolta. Hisz volt már ennél rosszabb is.
- Éloise, bánnád, ha kicsit kimennék levegőzni?
A francia tekintete megtelt elégedettséggel. Ida látta a gondolatait is maga előtt. "Ó, máris családtagnak tekint! Csodás!"
- Dehogy! ("Dé'ogy!") Csak ne maradj sokáig! Hideg van!
Ida kabátot húzott, bedugta a fülébe a fülhallgatóját, kiválasztotta az iPodján a Hands of Time-ot, és mit sem törődve a tilalmakkal nekiindult az útnak. A Dinnye utca egész jó környék volt, leszámítva a forgalomból beszűrődő zajokat, szagokat. Egy kislány kiintegetett neki az ablakból, amikor meglátta őt. Ida mosolyogva visszaintegetett.
            Most van egy kis ideje, hogy végre átgondolja a történetet. Azt mondogatta magának, hogy már lepergett az egész, hogy többé semmilyen gyengédség nem köti őt Kornélhoz, de mégis… ha így van, akkor minek ment oda Szilviához? Féltékenységi roham?
Haha, nagyon vicces! – gondolta magában. Épp a közeli park felé tartott. Az eső a nyakán volt, de ez mégis kit érdekelt? Senkit.
            A gonosz hangok után folytatta az elmélkedést. Ha nem szereti már a fiút, akkor mégis miért ment el vele a TV-toronyhoz? Miért érezte úgy, hogy még mindig jelentenek egymásnak valami többet? Talán csak nem akarták, hogy új, ismeretlen emberek megbántsák őket, csalódást okozzanak, ezért ott voltak egymásnak. De most, hogy van ez a fiú, Dávid, aki egyre jobban tetszik neki, mégis minek akarna ő újabb emlékeket, gyenge kötődéseket? Ráadásul Kornélhoz?
Nem. El fogja felejteni ezt az egészet, és nekilát egy új élet felépítésének.
            Egy hely, ahol nincs senki más, csak ő. Ahol senkinek sem kell többé megfelelnie, egyedül saját magának, az elvárásainak. Csak ő. Egyedül, egy szív közepén, amiben a lelke lakik, és amin senki sem tud kopogtatni.
Elképzelte magának ezt a képet. Szerinte csodálatosan hangzott.
És elég sokáig így is gondolta...
            Amikor visszaért, Bíborka várta az ajtóban és nagyon, nagyon csúnya arckifejezéssel figyelte őt.
- Ez mire volt jó?
Ida tágra nyílt szemekkel nézett rá.
- Mi?
- Ne játszd a hülyét. Minek kellett így elmenni?
Ida felhorkant, nem nagyon értette, mire ez a nagy felháborodás.
- Kimentem levegőzni, és? Fájt a fejem a sok gyenge vicctől. Hol van ez a nő francia, ha még normális vicceket se tud?
Bibi azonnal lecsittelte.
- Apának rosszul esett. Szerintem rájött mi járhatott a fejedben!
- Manapság nekem apa véleménye az utolsó. Haza akarok jutni minél előbb!
Aztán faképnél hagyta a nővérét. Remek. Az első lépés meg volt a tervhez, és egész jó így elsőre!
            Otthon nagyjából megnyugodott. De még mindig kellett volna egy kis tér magának, mert olyan érzése volt, hogy képtelen lélegezni. Másnap este kissé nehéz szívvel ment le a pályaudvarra. Tudta, hogy kivel fog találkozni, és remélte, hogy sikerül a falat megtartania, és nem kerül elő újra a heves szívdobogás...
            Amikor Kornél ránézett, a pillantása közömbös volt. És ez segített azon, hogy Ida megtartsa a falat, de egy pillanatra mégis elszorult a torka, amikor rájött, hogy az a tekintet, azok a gyönyörű kék szemek átnéztek rajta.
            Már semmi közük egymáshoz.

 - Uram, Atyám, Ida, borzasztóan nézel ki! - közölte Niki a szoba ajtajában álldogálva, kimérten végig pillantva legjobb barátnőjén.
- Kösz. - hangzott a még kedvesebb válasz, ahogy Vadcica betuszkolta magát és a csomagját az ajtón. Nekilátott a kipakolásnak azonnal, pedig elfáradt. El akarta terelni a gondolatait.
- Tudod, Bea tegnap felhívott. És érdekes dolgokat mesélt nekem rólatok!
Ida meghökkent és meredten bámult Niki szemébe.
- Rólunk? Mi van?
A vörös nekidőlt a szekrénynek, és összefonta két kezét.
- Rólad és ő... hogy hívják? Gerard?
- Milyen Gerard, mi van?! Lennél kedves és elmagyaráznád?
Niki erősen gondolkozott. Inkább úgy csinált, mintha gondolkozna.
- Tudod, a Piqué srác a buszmegállóból!
Már megint... ilyen nincs!
- Mi van vele? - Idának sikerült közömbösséget mutatnia, amivel lazán átvágta a vöröst.
Niki sóhajtott.
- A régi jó barát... igaz?
Vadcica bólintott.
- Igen. Olyasmi, miért? És egyáltalán, mi köze van a focistához, nincs is szakálla, és még csak...
- Oké, szóval rájöttünk, Ida. - Niki sóhajtott, és látszott, hogy nehezére esik kimondani. - Te szerelmes voltál abba a fiúba.
           Ida akkor még nem tudta, mennyi mindenen változtatott ez a kijelentés. Hogy beismerte magának, hogy mások is észrevették, hogy túl erős volt az a roham...
- Lehet. - mondta olyan halkan, hogy Nikinek erősen koncentrálnia kellett, hogy hallhassa. - De csak egy csepp az óceánban... nem volt a mennyországom, és nem is kértem őt úgy, mint az esőt.
- Értem én. De tudod érteném akkor is, ha nem dalszövegekben mondanád el, hanem a saját gondolataidat osztanád meg velem!
Ida mérgesen csapta be a szekrényajtót.
- Itt van egy saját gondolat. Ha Ő Piqué, akkor én nem vagyok Shakira. Érthető? És soha többé nem akarok ilyesmiről hallani.
            Niki elmormogott egy nem épp beleegyező választ.
- Azt lesheted...

Másnap az iskolában azonban egyáltalán nem ez fogadta.
- Mizu, Loca? - mosolygott rá egy srác a 13. E-ből. Ida azt se tudta, hogy ismerik egymást.
- Soy loca con me... - énekelte egy másik spanyol tagozatos.
Ida alig győzte kapkodni a fejét a sok-sok Loca-s megszólítás felé. Nem értette. Egészen addig, amíg Dávid ebédnél elkapta a derekát és leültette maga mellé.
- Most elmondom neked, drága Loca, hogy...
- Miért szólít így mindenki? - találgatott a lány. A fiú elmosolyodott.
- Nem egészen erről szerettem volna beszélgetni veled, de ha már itt tartunk... Szilvia akasztotta rád. Szétkürtölte az egész esetet a suliban.
Ida teljesen megdöbbent, de a fejében kavargó kérdések közül csupán egyetlen egyet tett fel.
- Az eset... ami hónapokkal ezelőtt történt?
Dávid bólintott, majd folytatta.
- Tudod, a paparazzi...
- A... ki?
- Azt én sem tudom, csak azt, hogy mindenkiről egy csomó képet készít, és rólad egész aktája van.
Ida döbbenetére a fal teljesen jól működött. Önmaga is meglehetősen furcsállta, hogy érdekes módon nem foglalkoztatja az eset annyira, mint amennyire régen tette volna.
- És?
A fiú kicsit meglepődött.
- És ezt az egészet lefényképezte. Csomó kép van rólad. Rólatok.
- És ezt h-honnan tudod? - dadogott kissé Vadcica, mert érdekelni kezdte ez a titokzatos fotós.
Dávid vállat vont.
- Elég egy embernek elküldeni, máris ott van mindenkinél.
- Aha...
- Figyelj! - kezdte kicsit komolyabban, Ida kicsit frusztrálva is érezte magát a hirtelen jött hangtól. - Nem jelent semmit! Csak egy idióta a suliból. Senki sem tudja, ki lehet. Ne húzd fel magad rajta! - kicsit mintha duruzsolt volna. A hangja olyan volt, mint egy kábító dallam, és még inkább annak tűnt, amikor tekintetét le nem véve Idáról, egy kósza szőke tincset a lány füle mögé tűrt.
De ennek a lánynak nem lehet ilyen könnyen elterelni a teljes figyelmét.
- De ha egy kép ment körbe, honnan tudod, hogy rengeteg van?
Dávid elharapott egy szót, majd mély levegőt vett.
- Egy kép. Aztán hirtelen egy egész rakás, elrejtve hátul a virágok alatt. A folyosó végén. Akik tesire mennek, mindig megnézik, hogy nincs-e újabb adag. A kis pletykás vénasszonyok..
Ida egyre jobban törte a fejét a furcsa tényezőkön, és nem is értette, miért nem vette eddig észre.
            Aztán odasétált melléjük egy teljesen ismeretlen srác, aki első ránézésre kicsit félénknek tűnt, aztán elmosolyodott, és letett Ida elé egy sötétkék, közepes méretű borítékot.
- Ezt a... smárórarendes... - egy másodperc erejéig elgondolkodott a szó jelentésén - ...nos, küldi...
- ...Locának... - fejezte be a mondatot Ida, aki közben a boríték fedőlapjára pillantott, amin a karcsú négy betű rajzolódott ki. Loca.
- Köszönöm. - mondta a srácra mosolyogva, aki láthatóan lebénult az őszinte kedvességtől.
A borítékban volt egy lap, amire ez volt felírva:

"Nem vagy szerelmes belém, és én sem vagyok az. Köszönöm, hogy leülsz mellém, és hogy meghallgatsz. Köszönöm, hogy beszélsz hozzám. Köszönöm a mosolyod. Köszönöm, hogy időt szánsz rám. Élvezem a pillanatot. Együtt nem vagyunk magányosak, minden rendben lesz már. Mi leszünk a legboldogabb nem-szerelmes pár.

Az idézet a netről van, Loca. A barátod elmondása szerint minden betűje igaz rátok.

De sajnálatos módon nem hiszek neki.

- Sz."

Idának nem volt ideje körbenézni, és tekintetével Szilviát keresni, mert a boríték még közel sem volt üres. Egy rakat fénykép volt benne. Róla és Kornélról.
            De nem a megállóban, hanem fent a hegyen.
            Minden egyes pillanat. Még a csók is, a könnyek is...
Amint meglátta azt a képet, amitől a legjobban tartott, reflexből levágta a képeket az asztalra, hogy eltakarja őket Dávid kíváncsi pillantásai elől.
- Ez meg mi a... - nyökögte a fiú, de nem mondhatta végig, mert
Ida felpattant, és egyenesen ahhoz az asztalhoz sietett, amelyiknél Szilvia ült. Amikor odaért, a lány keze mellé csapott.
- Nem tudom, milyen idióta játékot űzöl, de esküszöm neked, hogy ha eljutsz a következő szintre, nagyon megbánod, hogy velem szórakoztál. Én nem leszek a karaktered! - szűrte élesen a fogai közt, érződött benne a düh és a megbántás.
            De Szilvia szája nem maradt tátva, ó dehogy! Sőt, gúnyos mosolyra húzódott, amikor látta, hogy Dávid szemei elkerekednek a képek láttán.
            Célegyenesben volt.
            Este Niki felrázta Idát, amint visszaért a kollégiumba.
- Móry Ida, te tényleg nem vagy normális! - mondta, de mire a végére ért, a hangja az egekig felkúszott, és inkább izgatott hang volt, mint mérges. Ida morcosan fordította fejét a vörös felé.
Utálta, ha valaki idő előtt ébreszti fel.
- Mi van? - kérdezte durcásan.
- Még hogy mi van! Hát mi van! Te összejöttél...
- Ssss...! - csitította. - Igen, én is tudom, de hagyjál aludni.
Niki adta a kislányt.
- Hát, ha nem érdekel, hogy honnan tudom, akkor nem mondom meg... - nézelődött a plafon felé, mintha csillagot keresne.
Ida sóhajtott.
- Miért, ki volt?
- Kornél.
Vadcica szemei azonnal felpattantak. Az álom seperc alatt kirepült a szeméből, és a fal összeomlott, mert a szíve egyenesen zakatolni kezdett, majdnem kiesett a helyéről.
            Tényleg, erről jut eszébe. Nem halogathatja tovább...

*

- Csodálatos lány vagy. - suttogta Dávid, aki még mindig Ida nyakát cirógatta, bár a csók már rég véget ért. - Nem is tudod, mennyire örülök, hogy most itt vagyok...
- De?
A fiú nyelt. Ida sóhajtott.
- Mindig van egy de. Mindig van egy feltétel, valami, amitől a szeretet egy-egy szikrája mindig ki kell, hogy aludjon. Ez az élet.
És az élet nyálas, és fájdalmas. Szóval... kérlek ne kímélj meg ettől sem.
- Ha ezt folytatni akarjuk... el kell eresztened.
Ida felnevetett.
- Kit? Téged?
- Nem, Ida, nem engem.
A lány nyelt.
- A Vadcicát.
Övön aluli ütés volt. Saját magát, a régi énjét eressze el? Csak azért, mert ez a srác befurakodott valahova a szívébe, igaz, nem túl nagy helyet foglalt ott, de akkor is. Az események felgyorsultak körülöttük. Hirtelen itt találták magukat, a Széchenyi tér közepén, a hidegben, a fények közt, rengeteg információval a zsebükben...
- Nem azért mondtam el, hogy így hívnak, hogy azután kiverd belőlem. Ezt nem kérheted.
Dávid mély levegőt vett, és minden szavát nyomatékosította.
- A fiút. Őt kell elengedned, mert hármasban ez nem fog működni.
A fal ismét leomlott, betörtek a védelmen, és Ida fuldokolt a dühtől, a keserűségtől. Mégis...? Mit akar ez jelenteni?
Kitépte magát a fiú karjaiból.
- Mit akarsz, mit tegyek? Bántsam meg? Hogy soha többé rám se nézzen? Könyörgöm, Dávid, kölyökkorom óta a legjobb barátom!
A fiú lesütötte a szemét, de ez nem jelentette azt, hogy enged.
Ida szerette őt. Legalábbis ezt hitte. Szüksége volt valakire, aki segít neki túljutni ezen az egészen, de akkor még nem tudta, ki az, akit választania kellene.
- Mit mondjak neki? - kérdezte elfojtott könnyekkel. Igen, beadta a derekát, mert azt érezte, hogy nem tehet mást.
Dávid megsimogatta az arcát, de Ida arcát égette, és ezért lehunyta a szemét. Hideg könnycseppek peregtek le az arcán.
- Búcsúzz el tőle. Nem akarom, hogy ismét a vonzása alá kerülj. Hisz megbántott, tudom, látom, és azokból amiket meséltél...
- Jó. - vágott közbe a lány dacosan. - De soha többé egy szóval se említsd meg őt előttem. - pillantása hirtelen szikrázóvá vált, de Dávidé gyengéd maradt, amennyire tudott.
- Köszönöm. - mondta suttogva, és egy apró csókot nyomott a lány homlokára. - Visszakísérjelek?
- Nem kell. Az előbb láttam Nikit. Vele megyek.
- Hát jó. Vigyázz magadra!
És Ida ott maradt egyedül, a tér kellős közepén. Hiába jártak körülötte az emberek, hiába bámulta őt egy sötét alak a szobor mellől, hiába nem volt semmilyen Niki, akivel vissza tudott volna jutni a koleszba, ő egyedül volt. Magányosan, egy zárt fallal, amit épp erősíteni próbált, de csak ledöntötte, és most képtelen megvédeni magát a reszketéstől.
"Kihunyt egy szikra. Nem... egy tűz..." gondolta, majd sietős léptekkel a legközelebbi buszmegállóhoz sietett.

*

- Niki, ezt később megbeszéljük, de most van egy kis dolgom.
- Hú, de éber lettél hirtelen...
De Ida már csak három lépésre volt az ajtótól. Kint zuhogott az eső. Előkapta a zsebéből a telefont, és csörgette a gyorshívó hármast.
- Ida? - szólt bele az ismerős hang.
- Gyere ki a parkolóba, Kornél. Most! - mondta, és még a tiltakozás előtt kinyomta a beszélgetést. Lecaplatott az emeletről, és erős lépésekkel kisétált az ajtón, csak még előtte szólt a portásnak, hogy egy percre kilép. Miután kijutott a főbejáraton, a közeli padokhoz sietett, a sötétbe. Lehet, hogy a széldzseki nem lesz elég. Télen. Esőben.
            Pár perc múlva Kornél lépett ki az ajtón. Egy másodpercig Idát kereste tekintetével, de aztán meg is találta, így nyugodt léptekkel odasétált a lányhoz, aki képtelen volt a szemébe nézni, így háttal állt.
Már tette is fel az első kérdést.
- Az Dávid-hatás, hogy ilyen hülye i...
Ida egy borzasztóan szenvedélyes, nagyon mély, nagyon hosszú csókkal szakította félbe a fiú kérdőre vonó kérdéseit. Nem érdekelte, hogy mi lesz ezért a "jutalma", hogy hogyan fogja érezni magát, egyszerűen csak muszáj elbúcsúznia a legmegfelelőbb módon.
            Mire végre elengedték egymást, Ida minden erejét összeszedte.
- Soha többé... nem látsz majd így. - préselte ki magából a szavakat. Szegény meghökkent Kornél... semmit sem értett. - Vége van... most búcsúztam el tőled... és... - a könnyek nem hagyták folyékonyan beszélni. - ...nem érdekel, hogy mekkora baromság volt, hogy mekkora galibába kerülhetek miatta, én csak azt tudom, hogy... - és itt felpillantott abba a csodás, mélykék szempárba.
            Bár ne tette volna. Tele volt zavarodottsággal, keserűséggel, fájdalommal, értetlenséggel...
- Miről beszélsz? - suttogta a fiú. - Dávid miatt van? - hajtotta le végül a fejét.
- Igen. És nem. Miattam is. Nem akarom, hogy az életben még egyszer összekerüljünk, és másnap megbánjuk az ökörségeinket...
- Én nem bántam meg semmit!
- Én igen! - Ida hangja dacosan, pengeélesen hasított a levegőbe. - És most elengedlek! Elveszítelek... - zokogta, de az ajkába harapott.
Kornél tekintete mindennél jobban fájt neki.
- Ida... könyörgöm. Ne tedd ezt. Ez nem te vagy! És ha annyira el akarsz engedni, miért sírsz?
- Mert te voltál a legjobb barátom! Amióta csak az eszemet tudom.
Kornél az égre emelte a tekintetét, mintha onnan várna segítséget. Hátha jön egy sugallat, egy szikra, egy emlék...
- Meséltem neked már az unokahúgomról?
Ida zavarodottan nézett a fiúra. Nem értette, hogy ez mégis hogy került a képbe.
- Tessék?
- Egyszer azt mondta nekem, hogy... sosem gondoltam, hogy valaha hasznomra válik, de tudod ez teljesen igaz erre a szituációra. Azt mondta: "Zeng az ég és reng a föld, de szereteted meg ne öld". Gyenge rím, de igaz. Attól, hogy most minden zavaros körülötted, hogy van ez a srác, meg minden... attól még nem kéne minden embert eltaszítanod magadtól, akit szeretsz.
Ida hallgat.
- Az unokahúgodból író lesz. De mi nem maradhatunk barátok, mert nem tudunk már csak barátok maradni. Ez a korral jár.
- És ha probléma jön, akkor ez a megoldás?
- Most ez lesz.
Kornél elgondolkodik. Valami azért még elég különös itt.
- Ha már nem akarsz többet hozzám szólni, miért csókoltál meg? Hogy legyen egy utolsó szép emlékem?
Ida lehajtotta a fejét, hogy a fiú ne láthassa a szemeit.
- Túl őrült nekem ez a Loca. Vadcicát jobban szerettem. Vagyis... őt szerettem. Meg valamikor ő is. Ida, majd egyszer megtudod, hogy... - de nem akarta végigmondani. Talán csak rontana a helyzeten.
Így hagyta faképnél a lányt. A zuhogó téli esőben, és azt hitték, talán örökre.