Naplóbejegyzés: 134. kedd

Már vagy egy hete, hogy Anna elájult. Azóta nem beszéltünk erről, pedig nagyon is kíváncsi vagyok, hogy mi történt pontosan.

Részt veszek a házimunkában, naponta kétszer mosogatok, feltakarítok, és vigyázok az öcsémre. Emellett készülök a felvételire, amire csak 3 hónapom van. Egy komoly suliba megyek, tele okosabbnál okosabb diákokkal, a tanárok pedig igazi emberevő sárkányok. Ha nem sikerül hibátlanra a fizika röpdolgozatom a jelenlegi tanárom (Anna testvére) kinyír. Egyáltalán nem kivételezik velem, pedig minden héten, szombaton nálunk vacsorázik. Talán kezdem egy kicsit megszeretni a matek órákat is, de azért távol áll tőlem, hogy matek szakra jelentkezzek.

Már megint esik az eső… Ezen a környéken alig, hogy van egy száraz nap amikor le lehetne menni a patakhoz. 

Lizzi meghallgat, és megért mindig, ami olyan jó érzés. Régebben nem voltunk ilyen közel egymáshoz, de most, hogy történt velem ez a tragédia, és rengeteg változáson mentem keresztül, megértőbb, és figyelmesebb lett.

Kiderült, hogy ez az Ázsiai kórházas cucc kamu. A szüleim nem Ázsiában vannak, hanem nem messze tőlünk Angliában, kb. 550 km-re. Csak azért mondták, hogy Ázsiában vannak a szüleim, hogy várjak a látogatásukkal, amíg egy kicsit nem épülnek fel. Pár hét, és mehetek abba a titkos kórházba, és megnézhetem a szüleimet.  

Őszíntén szólva, amikor megtudtam, hogy „átvertek”, nem voltam elragadtatva. Tulajdonképpen dühös voltam, de végül rájöttem, hogy így volt jobb. Így legalább gyorsabban gyógyulnak a szüleim, hogy nem zaklatom őket.