Eufória

    Annak a napnak élete legszebb napjának kellett volna lennie. Amíg ki nem derült az igazság, az is volt. Éltette benne a reményt, az érzéseket, mindent, ami akkor a szívébe nyilallt. Ez a dolog Gergővel teljes őrültség volt, mégis igazi öröm-kavalkád. Olyan sok kalandot hordozott magában, olyan elragadó volt, olyan titokzatos… de valahányszor így beleélte magát az emlékekbe, felidézte magában a dolgokat, amivel kezdődött.

 Brigi szíve olyan gyorsan vert, ahogy csak tudott. Kezdte azt érezni, hogy ki fog robbanni a helyéről, főleg, amikor Gergő odalépett a pulthoz. A mosolya… olyan elképesztő volt! Brigi azt érezte tőle, hogy ez a fiú bármit megadhat neki, ő lehet az álmai megvalósítója!
 - Mit adhatok? – kérdezte végül, mikor egy pillanatra sikerült magához térnie.
 - Önmagadnak egy szabadnapot!
Brigi halk kuncogással jelezte, hogy jó ötlet.
 - Nos, ez… már csak azért is lehetetlen, mert 5 perc múlva végzek.
 - Ó, szívesen itt állok még… - Gergő az órára pillantott. – Háromig. Akkor végzel, nem?
Brigi áthajolt a pult fölött.
 - Hát elvileg, csakhogy, egy kedves kollégám valószínűleg itt akar majd tartani, mivel tegnap elég durván ellógtam. – suttogta teljesen érthetően, majd a szónoklat végén az ajkába harapott, ami látszólag teljesen elbűvölte a fiút.
 - Mégis mennyit lógott kisasszony? – kérdezte.
A lány elgondolkodott. Úgy festett mint egy kisgyerek.
 - Nos, hát elvileg… 2 órát. Vagy… hármat. De nem szólt ma még senki, hogy baj lett volna, csak kérdezgették hol voltam.
 - Még a kedves kollega sem?
 - Ő még… - hirtelen eszébe jutott, hol is volt a fiú előző este. – nem jött be. Legalábbis, nem találkoztam vele. Szerencsére.
Gergő ismét az órára pillantott. aztán sóhajtott.
 - Azt hiszem, lassan kijöhetsz onnan.
 - Yes, sir!
Nagy nehezen elfordította a fejét a fiú arcáról, elköszönt a mellette álló lánytól, aki visszamosolygott rá, aztán Brigi hátrament, hogy átöltözzön és elmenjen.
    Amikor épp le akarta venni az ingét, Dávid jelent meg mögötte kissé zavart arccal. Mint aki éppen most készül bejelenteni egy bűntettet. Brigi aggódva fordult meg, és be kellett vallania, hogy egy kicsit félt is.
 - Már… lejárt az…
 - Elmehetsz, nekem annyira mindegy. – szólt közbe a fiú. A lány különös ábrázattal kémlelte a fiú pillantását, aztán nagy nehezen leesett neki.
 - Azt akarod, hogy titokban tartsam Andit, igaz? – kérdezte normál hangerővel. Dávid mégis közelebb lépett hozzá, és lecsittelte.
 - Nos, nem épp így fogalmaztam volna. Inkább arra kérlek, hogy addig ne mondj semmit, senkinek, amíg rá nem kérdeznek. Pontosan.
Brigi egy pillanatra körbejárta a gondolatot.
 - Mit értesz pontos alatt?
Dávid tenyerei izzadtak. Beletörölte a nadrágjába.
 - Ha egy ismerősöd megkérdezi, hogy mi történt tegnap este…
 - Hazudjak neki?
 - Nem! – szólalt fel egy kicsit hangosabban a fiú. – Csak… hallgass róla. Érted?
Brigi bólintott.
 - Ne aggódj. Nem én leszek az, akitől a szüleitek megtudják. Vagy Andi vőlegénye.
Dávid hirtelen elkapta a lány kezeit, és olyan erővel szorította, hogy Brigi vérkeringése egy pillanatra elállhatott.
    Aztán a fiú pár kemény szót dühösen préselt ki a fogai között. Úgy nézett az előtte álló rémült lányra, mint egy vadállatra, akit nem sikerült megszelídítenie, ezért most elhatározta, hogy megöli.
 - Ha bárkinek, egyetlen rohadt szót is meg mersz említeni, esküszöm, kicsinálom az egész családodat! Tudod, hogy megtehetem. És sokkal rosszabb lesz, mint a halál. Világos, Miss Mosoly?
Brigi ereiben már sehogy sem száguldozhatott a vér, mivel érezte, hogy megfagyott benne. A fiú elengedte a kezét, és összezárt ajkakkal sietett vissza a pultokhoz.
    Brigi azt sem tudta mit gondoljon. Már akkor tudta, hogy hallgatnia kell majd a történtekről, amikor alig látta még meg Dávidot az ajtóban. Valahogy úgy érezte, hogy sokkal több van a háttérben, mint amennyit ő látni vélt.
Volt egy kis ideje, hogy átgondolja a dolgokat. Nagyon kevés, de bőven elég volt arra, hogy felvázolja magának azt az estét.
    Andi és Dávid szeretők voltak, ami magában foglalja, hogy a lány évek óta kiszemelt "férjjelöltje", Viktor, semmit sem tud erről, akárcsak Andi szülei. Dávid már régóta nem függött a szüleitől, állítása szerint, de azért a nagy cégvezető apuci bizonyára nem örülne, ha rájönne erre a titkos viszonyra.
Hallgatnia kell. Nem tudja még, mi az, amivel Dávid árthat a családjának, de nem is akarta megtudni.
    Így hát mosolyogva kilépett az ajtón, és ott kint egy mosolygós arc fogadta, aki már 10 perce rá várt. Brigi később sem tudta visszahozni szívébe ezt a fajta, egyenetlen dübörgést. Olyan hihetetlen volt ez az egész, hogy mindez vele történik meg.
 - Nos? Van valami terved? - kérdezte végül, miközben próbálta lejjebb gyűrni izgatottságát, és nem hangot adni neki.
A fiú még szélesebb vigyorra húzta a száját.
 - Még szép, hogy van! - aztán hozzá tette, tekintetét az égre emelve. - Ha el nem mossa az  eső.
Briginek eddig fel sem tűnt, hogy beborult az ég. Túl boldog volt ahhoz, hogy észrevegyem és különben is: az eső összehozza az embereket. Az eső jó, szép fülledt, és van amikor a legrosszabbkor köszönt rád, de van, hogy számítasz rá. Pont olyan, mint a szerelem,
    Amikor a lány gondolatai erre kalandoztak, azonnal leamortizálta a csodálatos élet-eső gondolatbokrot az, hogy eszébe jutott Karcsi. Már megint nem szólt neki.
 - Ő... jut eszembe - halászta elő a telefonját közben - lenne még valami, amit sürgősen el kell intéznem, mielőtt nekilátunk a...
 - Van barátod, igaz? - vágott közbe egy cseppet sem komolyabban Gergő, mire Brigi kissé lefagyott, és nagy nehezen válaszolt is.
 - Nos... elméletileg van, de gyakorlatilag nincs. Különben meg a végét járjuk. És egy kis séta azért még nem számít...
 - Randinak? Nos, ebben igazad van. Hívd fel azt a pasit gyorsan, különben szétszéled a tervem!
 - Hát, tudod mit? - kérdezte Brigi, a telefont a zsebébe csúsztatva. - Semmi értelme, ugyanis, nincs pénz a telefonomon, és visszahívni meg nem tud, mivel éppen a haverjával tervezgetik a nyári londoni útjukat.
Gergő egy pillanatra elcsodálkozott, de aztán intett a fejével Briginek, hogy kövesse. Elindultak a part felé vezető úton, közben beszélgettek.
 - Tudod, tényleg a végét járjátok. És Londonba nem is visz magával?
 - Nem ez lenne az első alkalom, hogy ezt teszi. - Brigi közömbösen válaszolt. Tudta, hogy Karcsinak eszébe sem jutna meghívnia őt. Még a végén elrontaná a bulit.
Gergő rásandított.
 - Úgy tűnik, hogy nem bízol benne. - jegyezte meg immár komolyan. Brigi vállat vont.
 - Lehetséges. Én már nem tudom, hogy mit is hihetnék egyáltalán a saját érzéseimről. Mert azt már végképp nem tudom megítélni, hogy ő mit érezhet.
Egyre közelebb kerültek a belvároshoz. Lassan már át is keltek rajta.
 - Tudod, hogy szól az idézet. "Ahol fizetnek a szerelemért, ott nincs bizalom, bizalom nélkül pedig nincs szerelem."
Brigi bólintott.
 - Ahogy mondod.
Kis hatásszünet után Gergő szólalt meg.
 - Ismered ezt a filmet?
 - A Moulin Rouge-t? Persze. A barátnőm egyik kedvenc filmje.
 - Sok barátnőd van?
Brigi nyelt egyet. Ebbe a témába nem igazán akart belefolyni. A végén úgy is el kell árulnia a titok hálózatát. De valahogy ebben a fiúban jobban bízik, mint a saját barátjában. Hogy is van akkor ez?
 - Hát... nem mondhatnám. Vagyis. Egyáltalán nem sok, gyakorlatilag semmi az amerikai filmekben szereplő lányokhoz képest.
 - Ez attól függ, hogy a lányok melyik fajtáját nézed. Mert vagy nincs egyetlen barátjuk sem, vagy a fél iskola a barátjuk akar lenni.
Brigi felnevetett, Gergő vele.
 - Ez igaz.
 - És miért nincsenek barátaid?
A lány felhorkant.
 - Nem mondtam, hogy nincsenek, sőt, igenis, vannak. Csak már nem olyan sok, mint az előtt.
Gergő összevonta a szemöldökét.
 - Mi előtt? Mi történt?
Brigi nagyot sóhajtott. Össze kell szednie minden erejét, hogy ezt el tudja mondani.
 - Mielőtt egy régi barátnőm össze nem jött volna egy gimis tanárral.
A fiú egy pillanatra úgy tűnt, teljesen ledermedt a döbbenettől. Mintha felfordult volna a gyomra.
 - Ez hetedikben volt. Igaz, ő egy évvel idősebb volt, mert egy évvel tovább járt oviba. Szóval tizennégy éves volt, amikor... ez történt. Én voltam az egyetlen akinek erről beszélt, és teljesen... nem is tudom... csodálattal beszélt arról a srácról. Mintha az lett volna a helyes, amit művelnek. A lelkemre kötötte, hogy soha, senkinek nem beszélhetek erről. De nekem túl nagy teher volt, ezért beszélnem kellett valakivel. És az a valaki... a naplóm volt.
 - Te beszélsz a naplódhoz? - kérdezte kissé felháborodva a fiú, miközben egyre közelebb kerültek a parthoz. Brigi ismét felnevetett.
 - Jaj, dehogy. Jó, nem mondtam a naplómnak, hanem leírtam. Muszáj volt, képtelen voltam magamban tartani.
 - És azután mi történt?
A lány sóhajtott. Innen volt nagyon nehéz tovább mondani.
 - A suliban... egy srác szórakozott a naplómmal, és leejtette az emeletről. Az egyik tanár mellett landolt. Szerencsémre pont ott volt nyitva, ahol ez a csodálatos történet le volt írva, és amint a tanárom elolvasta, úgy érezte, kötelessége jelenteni az igazgatónak, és a lány szüleinek. Később a lány azt állította, hogy hazudott.
    Briginek eszébe villant az a beszélgetés, amit hallott.
 - Ez nem igaz, hazugság! - mondta a könnyeivel küszködő lány.
 - Azt mondod, hogy hazudtál? - kérdezte az igazgató.
 - Nem én hazudtam. Ez az egész, csak kitaláció. Már megbocsásson, de maga kinézi ezt belőlem? Hogy én ilyen ocsmányságokat művelek? Ugyan, ez a Brigike mocskos fantáziája! Csak azért terjeszt ilyeneket rólam, mert irigyli, hogy okosabb és szebb vagyok nála, és a szüleim is normálisak, rendesen pénzt keresnek. De maga is látja! Csak a helyemre pályázik.
    De ezt nem akarta elmesélni a fiúnak. Ezt valójában senkinek sem mesélte el.
 - Legalábbis, a hivatalos verzió szerint vagy ő vagy én hazudtunk. De én tudom, hogy nem. Láttam a szemében, hogy szín igaz az, amit mond. Olyan érzésekről is mesélt, amikről nem találsz leírást a neten. Azt mondta, hogy az utolsó dolog, amire emlékszik, kristály tisztán az elmosódott arcok és érzések előtt, az egy élénk, zöld szempár.
    Gergő mély hallgatásba burkolózott. Már majdnem odaértek a Balatonhoz.
 - Nos, miután ez a dolog kiderült, a lány magántanuló lett. Sosem bocsátott meg nekem. Nem is tudott volna, hiszen nem mondták el neki, hogy csak a naplómból derült ki, én egy szót sem szóltam senkinek. Ha kérdeztek csak sírtam és annyit mondogattam, hogy "zöld szemek". Mint egy dilis. Nos, azóta nem bízik benne szinte senki, ezért van körül-belül 3 barátom, meg egy... olyasmi. A többiek nem hittek nekem. A Táncsicsban meg tele van idiótákkal az osztály, ezért ott csak néhány haverom van, akikkel tanulok, meg néha bulizunk a koleszban. Ennyi, semmi extra.
Gergő még mindig egy szót sem szólt, egészen addig, míg közvetlen oda nem értek a vízhez. Akkor ennyit nyögött ki:
 - Köszönöm, hogy ennyire őszinte vagy velem, drága Brigi.
    Aztán az eső zuhogni kezdett, és amint a fiú ajka a lányéhoz ért, megcsörrent a telefon. A kijelzőn ez állt:

BEJÖVŐ HÍVÁS: KARCSIKA.