A vörös bajt hoz, bonyodalmat

Ida kénytelen volt átgondolni ezt az egész 3 röpke másodperc alatt. Nem igazán tudta, hogy az élete, vagy csupán a szerelmi része kezd bonyolódni. De mondania kellett valamit. Nem hallgathatott, ha most elmenekül, akkor később nehezebben tudja majd helyrehozni a dolgokat.
- Nos, Dávid – kezdte végül kényszermosollyal. – Ő itt Kornél. Kornél, ő Dávid.
Egyik fiú sem mozdult. Ida csak most vette észre, hogy a szőke egy fekete sportkocsinak támaszkodik.
- Úgy tűnik ma nincs jó napod! – kezdte gúnyosan Dávid. Kornél ugyanilyen álszentséggel mosolygott vissza rá. Ida ilyenkor mindig feketének látta a fiú szemeit. Most sem volt ez másképp.
- Tévedsz. Eddig a pillanatig egész élvezhető volt!
Dávid felnevetett és méregetően nézett Idára. De nem látszódott rajta rosszindulatúság.
- El tudom képzelni!
Ida kicsit belegabalyodott a történetbe. Lehetséges, hogy belekerüljön egy…
Na azt már nem!
- Fiúk, elég. Köszönöm szépen, jól vagyok, és örülnék, ha ezt befejeznénk, oké? Kornél a legjobb lesz, ha visszamegyünk a kóterba, mielőtt lekéssük az utolsó buszt is!
- Elvihetlek Titeket odáig! – ajánlotta fel nyájasan a szőke. De Kornél már két lépéssel előbb járt. Hátra sem nézett.
- Kösz, kihagynám. – mormogta.
- Kornél! – Ida kétségbeesetten nézett utána. Megint nem látja majd egy hétig.
- Nos, Ida? – kezdte sokkal szelídebb hangon a szöszi. – Te eljönnél velem?
A lány bólintott. Ha gyalog megy, gondolkodhat, de ha gondolkodik, sírva fakad. Így egyszerűbb lesz.
A fiú kitárta előtte az ajtót. Miután becsukódott Ida úgy érezte, mintha valaki össze akarná roppantani a fejét. Sajogni kezdett, és a tömény bőrszagtól kevergett a gyomra.
- Most kérdeznék valamit, ha nem bánod. – mondta Dávid, mikor már kellőképp az országúton suhantak.
- Persze. – Ida szeme csukva volt, a halántékát masszírozta. Nem segített sokat.
A fiú nyelt.
- Ez a srác a barátod?
Ida felnevetett. Milyen nevetségesen hangzott!
- Nem, nem az. És mielőtt rákérdeznél, sosem volt az. Csak egy barát.
- Talán túl jó barát… - mormogta a vezető. Ida elengedte a füle mellett.
- És Te? Hogy kerültél a…
Most Dávid is nevetett.
- Az öcsémet vittem randira. Szegény gyerek nem ért a helyi közlekedéshez. De még csak kilencedikes, úgyhogy vezetni sem tud.
- Értem. – Ida bólogatott. Kezdett megtetszeni neki ez a fiú. Első látásra nem tűnt ilyennek, de így közvetlenül már egész kellemes társaság.
Végre befordultak az utcába. Nem egészen 20 perc volt, amíg Uránvárosba értek. Autóval.
Ida hálásan köszönt el a fiútól.
- Bármikor, drága!
Idának rengeteg átgondolnivalója akadt. Úgy döntött, hogy inkább beleássa magát a francia és az irodalomháziba, hátha az segít neki elfelejteni ezt az egészet. Bedugta a fülét, üvöltött benne a Your Song, és teljesen megfeledkezett a külvilágról. Nem nagyon számított neki senki és semmi, még csoportfoglalkozásra sem ment le. Aztán elővette A gyűrűk urát, olvasott, és mire befejezte, máris fél nyolc volt. Fizikával és matekkal folytatta, majd amikor befejezte, bepakolt a táskájába (nem nagyon szokott ilyesmit, Niki elég ferde szemekkel nézett rá). Negyed kilenckor elment fürödni, aztán még magába erőltetett egy népdalt, utána pedig elaludt.
De nem voltak túl jó álmai. Éjfélkor még össze-vissza forgolódott, egy órakor azonban mély, álomtalan álomba zuhant. Fogalma sem volt még arról, ami másnap várt rá.

 - Azt hiszem, nem alhattam sokat az éjjel - panaszkodott Niki, és fogta a fejét, nehogy leguruljon a helyéről. - Ida te jól aludtál?
Megköszörülte a torkát, aztán válaszolt.
- Hát, azt hiszem jól.
- Csak hiszed? - kérdezte cáfolva Bea.
- Most nincs erőm a gúnyos humorodhoz, boszorkány! - jelentette ki hűvösen Ida, aztán nekilátott feltúrni az ebédjét. Megint valami furcsa színű és szagú dolog volt.
- Jól van. Gondoltam, hogy valami ilyesmit fogsz rávágni. - sóhajtotta Bea. - Egyébként ez a szőke srác még mindig rád van kattanva. Folyton téged bámul!
Ida megfordult, hogy Dávidra nézzen. A fiú rámosolygott, ő meg vissza. Egész őszinte mosoly volt.
- Szerintem ez már tisztára beteges! - tette hozzá szárazon, nemes egyszerűséggel Niki, aki szintén csak turkálta a főételt.
- Ami tiszta, az miért lenne beteg?
- Bea, ez most költői kérdés volt, vagy csak az agyunkra akarsz menni?
Bea gúnyosan elhúzta a száját.
- Mármint úgy érted, hogy van agyad?
Niki már épp vissza akart szólni, amikor Ida közbevágott.
- Jó, elég volt. Utálom, amikor veszekedtek, szóval... - nagy levegőt vett. - Csak fejezzétek be, és kész!
Niki és Bea összenézett.
- Baj van? - kérdezte Bea, ő ült Ida mellett.
- Nincs... talán rosszul festek? - kérdezett vissza Vadcica, de még ő maga sem hitte el, hogy hihető volt a hazugsága. Igenis volt baj, csak senkinek sem szándékozta az orrára kötni.
Bea vállat vont.
- Hát... nem igazán.

Hiába tűnt úgy, hogy a másik két lány beletörődött a válaszba, a délután további időszakán furcsán méregették Idát. Épp a buszmegállóba tartottak, amikor Ida egy pillanatra megszédült. Rossz előérzete volt. Mintha valami borzadály várná odakint.
- Jól vagy? - ugrott oda azonnal mindkét barátnője.
- Csak... megszédültem, semmi komoly.
- Tudod, nem akarok beleszólni, de szerintem igenis van valami más is. - Bea okoskodott, de Ida rá se hederített. Tovább ment. Lehagyta a két lányt, de amint kiért a mellékutcából a főútra, a TESCO-val szemben meg is állt. Azt hitte, hogy menten elájul attól, amit ott lát.
            Egy vörös csaj csüngött Kornél nyakában. Úgy tapasztotta rá a száját, mintha egyenesen fel akarná falni. Tudta, ki volt: Szilvia, a 11.b-s közkedvenc.
"Oké, akkor most meghalok..." gondolta, és néma zokogásban tört ki.

*

Már a koleszban volt, amikor feleszmélt. Még mindig nem fogta fel, amit látott. Olyan volt, mint egy múló árnykép. Szűnni mégsem akaró látkép.
            Sírt a szíve, remegett mindene. De hát miért? Ő csak egy fiú, akivel színházasat meg szappanoperásat játszanak minden nap, amikor együtt vannak. Régi jó barátok, kicsit talán többek. Nem érti senki. Még azok sem, akik ebben élnek. Furcsának ha furcsa is, így van, valahogy nem tudnak változtatni rajta.
            Ida egy hétig nem állt szóba sem Kornéllal, sem senki mással, aki őrá emlékeztetné. A nap, ami elrontotta a következő napokat kiesett az agyából, egyszerűen nem tudott mindenre visszaemlékezni. Másra gondolt, eltűntek az üres szavak, a közhelyek.
De csak neki. A többiek emlékeztek...

*

 - Ida, Ida, ne menj oda! Ne törődj vele! - Niki rángatta Ida blúzát. Bea nem értette, de ugyanígy tett.
- Hé! Hagyd a fenébe! Nem érdekes, megesik! Ő neked senkid!
De a lány csak ment, ment, át az úton, a zebrán, egyenesen a túloldalra, ahol Szilvia épp egy hosszú monológot csacsogott el a fiúnak. Kornél arca kicsit rémült volt, amikor meglátta a Vadcica dühödt, lángoló tekintetét. Mintha ölni akarna.
            De az a pillantás nem rá nézett. Egyenesen Szilvia tekintetét fürkészte, és keresett benne valamit... talán egy gyenge pontot?
Aztán ördögi mosoly jelent meg Ida arcán.
- Kellemes délutánt neked is. - mondta. Az áldozat visszamosolygott.
- Azt hiszem, meg lesz.
- Kérdezhetnék valamit?
Szilvia vállat vont. Kornél várta a dolgok kimenetelét, és észre sem vette, hogy Bea figyeli. Niki rettegett a dolgok végső kimenetelétől.
- Hallgatlak.
- Általánosságban hány sráccal smárolsz egy nap? Vagy menetrended is van rá? Esetleg azt se tudod kikkel?
A vörös felnevetett.
- Ó, hát álmodozz csak. Látom irigy vagy. És féltékeny is.
- Nem vagyok féltékeny, csak félek.
Kornél lélegzete elakadt. Bea erre várt.
- És mitől? Úgy tudom, te nem félsz semmitől sem. "Loca, loca, loca..." igaz?
- Félek, hogy benyalod magad ennek a srácnak a torkába, és amikor már benne vagy, akkor belülről felemészted. Ez elég világos, nem?
Niki szólt közbe.
- Öhm... okés, ezt látom megbeszéltétek, de most azt hiszem, mennünk kéne. Holnap matekdoga. Szóval... - a vörösre nézett, majd Kornélra. - Szilvia, Kornél, további kellemes...
- Smárolást? - kérdezte Bea. Szilvia már nem vigyorgott, Ida viszont ugyanúgy fürkészte ahogy eddig.
Niki mosolyogva folytatta, pedig nagyon elege volt már.
- Időtöltést akartam mondani, de gratulálok a tökéletes kiegészítéshez! - azzal karon ragadta a két lányt, és melegebb éghajlatra húzta őket, egy távolabbi buszmegállóhoz.
- Nem kell félned, Loca! Neked adom! - Szilvia utánuk kiáltott.

            Amint hallótávolságon kívülre kerültek, Niki belekezdett.
- Ida, mégis mi a fészkes fene ütött beléd?!
- Milyen kapcsolatban vagy ezzel a sráccal? Az exed, ugye? - Bea nem számonkérés képén, inkább kíváncsian kérdezett, mintha egy kirakós darabja lenne a válasz.
- Semmi közöd hozzá, azt mondtad tegnap! Hogy összeütköztök néha, de csakis barátok! Akkor meg mire volt jó ez a féltékenységi dühroham? Ida válaszolj már!
            De nem kaptak választ. Senkitől sem. Este még ott motoszkált a fejükben a sok elharapott, a sok kimondott, a sok elfelejtett szó. Ki tudná megmondani, vagy kibogozni a történéseket?
Senki sem?
De. Bea látta és megértette. Összeírt mindent, feljegyzett, aktát gyártott, és végül a puzzle darabjai ott feküdtek a helyükön, néhány homályos folttal a kép szélén és közepén.
            Ida és Kornél szerelme cseppet sem volt bolondság, és még mindig nem ért véget.