Fagyos cseppek, puha felhők

            „And we’ll die, we’ll die together” tátogta a buszon Ida, és ha nem három osztálytársa ült volna körülötte, garantáltan idiótának nézték volna. Így is elég kemény pillantások villogtak rá.
Például amikor a busz megállt a pirosnál. Egy anyuka úgy nézett rá, mint ha valami elmebuggyant fogyatékost látna, akinek épp rohama van. A mellette álló kisfiú pedig gyorsan az anya háta mögé bújt és tündérien elmosolyodott. Ida abbahagyta az „éneklést”, és (immáron csukott szájjal) ő is mosolyra húzta a száját és odaintegetett. A kisfiú, a plüssmaciját szorongatva félénken visszaintegetett. Aztán a motor felbőgött, és a busz továbbállt.
- Ida, pontosan hova szeretnél menni? – kérdezte az egyik lány az ülésről. Hosszú, festett vörös (meg fekete, meg piros) haja uborkaformájú kontyban állt a fején.
- Hát – kezdte Ida, és kivette az egyik fülhallgatót a füléből. – a földszintre.
A szemben ülő osztálytársa felvonta a szemöldökét. Ő lila szemüveget és egy zsákszerű, hatalmas kabátot viselt. A gödröcskék a szeme alatt alvatlanságról árulkodtak. Kissé keskeny, ferde szája kissé csámpán festett a rákent, sötétlilás rúzstól.
- Ez pontos meghatározás volt.
A kontyos sóhajtott.
- Jól van, oké, fogalmam sincs, én csak ennyi utasítást kaptam!
- Szóval utasítottak? – kérdezte megint a kontyos.
- Igen, Veronikám, utasítottak! Sőt, egy egész hadsereg vár rám valahol az Árkád földszintjén, amíg itt robogunk. Mellesleg már csak egy kanyar, és a parasztelosztónál vagyunk. Ó, és mi van azzal szemben? – kérdezte költőien, az iPodját könnyeden a zsebébe csúsztatva. Végre a harmadik lány, a legszebb közülük, megszólalt. Hullámos, csokoládébarna haja volt, sötétkék, üveges szeme, és egy csinos kis anyajegy pihent a szája fölött a jobb sarokban.
- Azért bejössz velünk valahova?
Vadcica egy pillanatra elgondolkodott. Vagy inkább olyan fejet vágott. Végül dobbantott egyet a szalagos csizmájával, a zsebébe dugta a kezeit és mire a busz megállt, felelt is.
- Aha. Ha egy C&A nem jelent nektek kerülőt!
- Soha! – Vigyorodott el először a legszebb (Daniella), aztán a többiek követték a példáját.
Nagy nehezen átvágtak az ajtóban ácsorgó tömegen, összeszedve a cigarettafüstöt, és beléptek a pesti plázákhoz képest középméretű „üzletgyűjteménybe”. Ida anyukája mindig így hívta a nem plázának nevezett plázákat. A bevásárlóközpontot pedig nem tartotta pontos kifejezésnek.
A három lány majd’ fél óra hosszat válogatott és próbált, egyedül ebben az üzletben, míg negyedikük, a Vadcica 15 perc alatt átvágta magát az egészen. Közeledett Katica születésnapja, és ez alkalomból rendezett buli Ida kedvence volt. Most úgy beszélték meg, hogy november 18-án Pécsen maradnak, és szombat reggel vonattal mennek Kaposvárig.
            Ida a húgának egy baglyos ékszer-szettet vett, gyűrűvel, fülbevalóval és egy nyaklánccal. Magának egy csinos, térdig érő ruhát vett. Az alsó, fodros rétegek össze voltak varrva, ezért a könnyed anyag még az enyhe, novemberi időben is kényelmes viseletnek bizonyult. Nyaknál kivágott volt, de Ida ezt egyáltalán nem bánt. Rövid ujja is apró fodorban végződött, de hideg esetére a lánynak volt hozzá egy mell alá érő zakója. Deréktájon pedig egy vastag bőrszíj húzódott.
Mindenki elámult rajta. És a Móry lánynak tényleg jól állt.
Miután ezt letudta, rohant a Dm-be, vett egy vörös körömlakkot, szintén a húgának, és már kész is volt. Osztálytársaitól eközben már elvált és végigjárta az egész szintet, mire előkapta a telefonját, és akkor kezdett rezegni a tenyerében.
- Elárulnád hol az ördögben vagy? Iderángatsz és aztán meg felszívódsz!
Halk kuncogás a vonal túlsó végén.
- Fordulj meg, te bolond! A mozgólépcső falán biztos nem találsz meg!
Ida megfordult. Kornél is a fülén tartotta még a telefont, pedig ott álltak egymással szemben. Aztán végül egyszerre tették le. Mintha egy ember mozgatná őket, olyan tempóban indultak el egymás felé.
Amikor már elég közel voltak a lány valami furcsát észlelt. És rosszul esett neki. Még fura volt.
A szívritmusa nem változott. Talán csak lassult. Hirtelen csak egy kőnek tűnt ott belül, ami csak nyomja. Ám végül mégis megmozdult, mintha egy madárka verdesne benne. Mintha most ébredt volna fel az álmából, mintha újra élne. Mindezt egyetlen buta hangra.
- Szia.
Ida felnevetett. Bár Kornél nem tudta, és Ő se vallotta be magának, ő nem ezen nevetett. Hanem a madárkán. Újra izomból verdesett, és az előző érzést átvette a régi egy gyengített formája.
- Idehívtál, hogy köszönj?
A fiú cinkosan felhúzta a száját.
- Hoztál esernyőt? A táskád nem tűnik eléggé strapabírónak eső ellen!
Ida reflexszerűen válaszolt, bár valójában nem nagyon értette, minek kéne eső ellen.
- Te mindig is utáltad az oldaltáskákat. De… - itt bekattant neki. – Minek is kéne?
Kornél mostanra már csak egy rejtély volt. Egy érthető szava nem volt, Ida nem értett semmit.
Aztán kézen fogta, sarkon fordult és maga után húzta kifelé. A lány csak most vette észre, hogy odakint zuhog az eső.
- Megyünk turistásat játszani!
Ezzel a kérdéssel a mögötte haladónak válaszolt a kimondatlan kérdésére. Aztán kilépett egy ismeretlen erkélyajtón egy ismeretlen erkélyre. Ida korábban is járt már itt, de emlékezetkihagyása volt még erről a helyről, amikor még csak elindultak valamerre. Most már biztos volt benne, hogy még csak nem is vicc.
            Kint a párától nem is volt olyan érezhetően csípős a hideg. Két fekete bőrkabátos valaki pedig csak beleolvadt lassan a gyalogosok közé. Mint két suhanó maffiózó.
Aztán felszálltak egy buszra. Mintha csoda folytán került volna a megálló elé, Ida töprengésében észre sem vette. A füvet figyelte, az esernyőtlenek sietségét, az esernyővel ácsorgók furcsa testtartását és a borult eget. A kapucniját a fejébe rántotta és csak remélte, hogy van annyi kurázsi a pulcsijában, hogy felszállásig még nem ázik el teljesen. Kornél haja lassan már így is csurom víz volt. Fel se tűnt neki.
A buszozást Ida már egyenesen viccesnek találta. Hirtelen buggyantak ki belőle a kérdések.
- Hova viszel, te kis ördögfajzat? – kérdezte, és a fiúra nézett, aki kibámult az ablakon. Nem viszonozta a pillantást, csak halványan megint elmosolyodott.
- Titok.
- És minek megyünk oda?
Itt felsóhajtott, és újfent már a szemközti, kiürülő ülést bámulta. Egyiküknek se tűnt fel viszont, hogy akarva-akaratlanul is egymás kezét fogják. Aki először rájuk nézett valószínűleg többnek nézte őket, mint aminek ők tartották magukat.
- Bárgyú kérdések, kisasszony.
Ida felhorkant.
- Attól még úgyis megjegyzem minden válaszod. Belém fognak olvadni, mint hópelyhek az óceánba. Tudod.
Kornél felnevetett. De csak olyan halkan, hogy csupán a mellette ülő hallotta. A busz pedig lassan már kiürült, ahogy lassacskán emelkedni kezdett az út. Ida észre sem vette, merre tartanak.
- Te ma egész nap Muse-t hallgattál?
- Csak azért, mert hasonlatot mondtam a Neutron Star Collision-ból? Ne már… - mondta még mindig vidáman, aztán előre fordult, és a busz megállt.
Csak most vette észre, merre tartanak. Már épp nyitotta volna a száját, hogy feltegyen egy újabb kérdést, amikor Kornél felpattant és megelőzte, majd lehúzta a buszról.
- Érdekes, ma még nem találkoztam ellenőrökkel – állapította meg vigyorogva. Ida nem túlzottan figyelt oda, mit mondott, csak a zuhogó esőt figyelte, a párás levegőt és rájött, hogy a madárka megint verdesni kezdett odabent. És nem is fázott.
- Ugye nem akarsz a zuhogó esőben gyalogolni? Ráadásul elég messze vagyunk még a té…
-  Mondtam, hogy hozz esernyőt! – szakította félbe a fiú, aztán gyorsabban szedte a lábait, és húzta maga után Idát. – Mellesleg öt percünk van felérni. Az eső mindjárt eláll, és lekéssük a műsort!
- Esetleg jöhettünk volna taxival, nem? – kérdezte gúnyosan a lány, de titkon élvezte, bár fogalma sem volt, mire ment ki ez a furcsa játék. Minden percét, minden mondatát. Elfogta valami furcsa félelem: lehet, hogy tényleg vissza fog kóborolni hozzá? Talán az a madárka a szívében azt jelzi, hogy valami még mindig nem engedi oda hozzá.
            Ida elég vizuális típus volt ahhoz, hogy elképzelje, ahogy elvág két szívük közé erősített cérnát, és hogy utána a szíve újra dobogni kezd, de a cérnaszál csak magányosan lóg és nagyon sokáig ott lesz még.
Valójában egy apró erecske kötötte össze őket. Ha elpattan, vérzést okoz. Ahhoz pedig túlságosan régóta van ott, hogy csak halovány fájdalmat, esetleg kicsivel magasabb pulzusszámot okozzon. Erős lesz és csendes: Ida pedig fürödni fog benne. Nyakig. Kornél szíve szilánkokra törik, hideg lesz, és nehezen ragasztja majd újra össze, a réseken pedig majd befúj a szél.
            Az eső tényleg csendesedni kezdett. Ők pedig szótlanul száguldottak felfelé a hegyen. Ida jól sejtette: átázott a kapucnija, de legalább a haja egy fokkal szárazabb volt. Mire felértek már szinte meg is száradt, a felhők pedig lassan omlani kezdtek, és kisütött a nap.
Kornél a tévétoronytól kb. 100 méterre megállt, és egy régi épület maradványaira mászott fel, a lányt pedig felsegítette maga mellé.  Így pont kiláttak a fák fölé, de a szél elég erős volt, elfújta a párát, és Ida fázni kezdett. Már vacogtak a fogai. Kornél látta, aztán elmosolyodott és magához szorította a lányt, aki természetesen nem félt viszonozni az ölelését. Ott álltak, amikor meglátták a csodálatos szivárványt, ahogy áthidalt a város felett.
- Rafinált kölyök vagy – suttogta Ida. Aztán lehunyta a szemét és arra figyelt, ahogy valaki egyszerre lélegzik vele.
- Te pedig bolond.
A lány felnevetett.
- Hm… mintha már hallottam volna. – Sosem próbáltuk, mert tudtuk, hogy nem sikerülhet. Pörgette le maga előtt élete legelborzasztóbb mondatainak egyikét. De csak gondolatban merte hozzátenni.
- Tudod… - kezdte a fiú, de szüneteket tartott, mint aki kereste a megfelelő szavakat. – már lassan elveszítem a fonalat. És valahányszor eszembe jut az a két alkonyat… és még egy másik furcsa nap… olyan, mintha rá tudnám húzni az egészre a Reszket a bokor, mert… -et.
Ida nagyjából pontosan tudta, hogy a mellette álló miről beszél. Aztán mintha másra terelné a szót, elkezdte mondani.
- „Reszket a bokor, mert madárka szállott rá, reszket a lelkem, mert eszembe jutottál…”
- „…eszembe jutottál, kicsiny kis leányka, te a nagyvilágnak legnagyobb gyémántja” – fejezte be végül Petőfi sorait Kornél. Ida érezte, hogy a fejére hajtotta az állát, és hogy nehezebben lélegzik. Talán izgult?
- „Mikor együtt voltunk, tudom, hogy szerettél…” – mondta Kornél, de hirtelen úgy, mintha jelen mondat lenne, nem pedig idézet.
- „Akkor meleg nyár volt, most tél van, hideg tél”.
Ekkor döbbent rá a bolond, mit is hallott az előbb. Egy gyengécske szerelmi vallomás volt, ami a múltba tekintett, mégis olyan mainak tűnt. Hirtelen elpárolgott minden erőfeszítéssel tett önuralma, és az a pici erecske megvastagodott. Százszorosára nőtt.
            Felpattantak a szemei, felemelte a fejét és a fiú szemébe nézett, és úgy olvasott belőle, akár egy nyitott könyvből.
Aztán kórusban tették fel a költői kérdést.
- „Szeretsz rózsaszálam?”
Szívverésük egyszerre gyorsult, száguldott, mintha ki akarna törni a mellkasukból. Úgy bámultak egymásra, mintha most találkoznának először.
És igen. A két szív most összeért. Egybeolvadt, és megtalálta a párját. Mint egy romantikus moziban. Egyikük sem értette, hogy keveredett ide, a valóságba egy kevés a mennyei, puha felhőkből. A rózsaszín fellegekből. Hideg volt: ők lángoltak. Az idő borongós és szomorkás volt: velük madarat lehetett fogatni. S csupán ettől a hihetetlen, édes pillantástól kapták az erejüket.

            Aztán óvatosan, és meghosszabítva minden másodpercet kezdtek el mozogni. Ida kiszabadult az ölelésből, két karjával erősen szorította a fiú könyökét. A pillantását el nem engedte, és már tudta, mit fog tenni. És tudta, hogy sem ő, sem Kornél, sem senki más nem fogja őt ebben megakadályozni.
Aztán gyengéden megcsókolta azt, akit még mindig szeretett. Ott állt előtte, őt akarta, őt szerette. És még vissza is csókolt.
            Ki tudja már, mennyi időt tölthettek így, egymás karjában. Az idő vagy túl rövidnek, vagy túl lassúnak hatott. A templom harangjára eresztették el egymást. Ida arcán leperegtek a fájdalom, az emlékezet és a szerelem könnyei. A szeme fájt tőle, égette, mintha vér csorgott volna onnan.
Már épp nyitotta volna bocsánatkérésre a száját, de Kornél a szájára tette az ujját. Mosolygott rá, de nem szívből.
- Sosem próbáltuk, mert tudtuk, hogy nem sikerülhet. - Idézte hangosan Kornél. Letörölt egy könycseppet Ida arcáról, aztán elcsukló hangon suttogta tovább. – Hazudtam, Ida. Hazudtam, neked. Hogy eleressz. Végül én lettem rá képtelen.
Ida szóhoz sem jutott. Túl erős volt neki ez így most. Már sikerült elfelejtenie.
- Kornél… - kezdte, és már teljesen elengedte a fiút. – Én szeretlek. És mindig szerettelek. És örökké szeretni is foglak. De már sikerült. Én már…
Ismét egy kéz simult a szájára.
- Tudom. – Kornél lehunyta a szemét. – Én is. Már vége, Ida. Csak egy kaland volt. És talán majd még megint elölről kezdjük, ha erre van szükségünk.
Ida tovább zokogott, majd a fiú karjába vetette magát. Visszaölelték.
- Most… menjünk vissza a koleszba. Holnap dogát írok kémiából.
- Én irodalomból. Shakespeare atyánk csodálatos szonettjeiből.
- Viva la noche! Mire is jók a 24 órás napok…
- Ida?
A lány felnézett.
- Igen?
- Én is szeretlek.
Elmosolyodtak. Mára elég volt. Megegyeztek.
És különben is. Rémesen jó csók volt. Ida gondolatai e körül forogtak.
Már lefelé ballagtak a hegyen, amikor egy vészjósló hang duruzsolt a lány fülébe.
- Nicsak! A megszelídíthetetlen Oroszlán! Ő pedig nyilván a cirkuszi állatidomár. Szuper! Most legalább jól elbeszélgethetünk.
Bali Dávid intézett gunyoros vigyort feléjük. Pillantása Kornélt fürkészte, amíg Ida tátott szájjal, megállt szívvel állt a járdán.
Kornél tekintete pedig egyenesen gyilkos volt. Ha mélykék szemei élnének, Dávid kínok között fetrengene a földön.
Holtan.