Cseresznyék és Csillagok

            Barbara fáradtan ért haza. De nem fizikailag, sokkal inkább mentálisan volt fáradt.
Aztán csak úgy teltek a hetek, míg hirtelen vége nem lett a júliusnak. Az utolsó hete következett, hogy azután mindenki belevesse magát a tanulásba, a könyvekbe, vagy éppen a nyártól való búcsúzásba. A labdarúgó világbajnokság is véget ért: a spanyolok nyertek, a két lány legnagyobb örömére. Ida egy fél füzetet teleírt dalszövegekkel, dallam-vázlatokkal; Bea és Niki, két legjobb barátnője pedig egyre többet érdeklődtek utána. Katica kidekorálta a szobáját új poszterekkel, levette a régieket, az íróasztal fölül levette a parafatáblát és egy tündért festett fölé, sok rózsát, tüskéket, apró sárkányfejeket keret gyanánt. Mindenki gyönyörködött benne, aki csak látta, bár anyjukat, Barbarát erősen emlékeztette a francia hölgy „lakosztályára”. Ő maga mindent megtett, hogy a lányok jól érezzék magukat, kibéküljenek az apjukkal és tartsák a szoros kapcsolatot a nővérükkel. Ő maga viszont boldogtalanul érezte magát. Egyre jobban érezte azt a bizonyos heget ott a szíve közepén, amivel próbálta figyelmeztetni Éloise-t.
Kornél boldogsága a másik oldalra fordult. Bár Idát sokkal kevesebbszer látta, talán csak egyszer-kétszer, amikor felmászott a hegyre, s leste, hogy ott van-e. Néha összetalálkoztak, ilyenkor mintha valami elpattant volna, mintha a Nap sokkal jobban égetne. A boldogsága viszont abban nyilvánult meg, hogy édesapja végre hazajött szabadságra, így otthon voltak mindannyian, és végre nem kellett az édesanyját vigasztalnia, csak némán nézte, ahogy a szülei kettecskén üldögélnek a kanapén, és csak bámulnak maguk elé.
            Egy napon megszokásukhoz híven már korán indulásra készen ültek reggelizni. Minden nyáron elmentek Barbara édesanyjához, Bözsi nénihez cseresznyét szedni. A nagydumás öregasszonyt sokan szerették, a többiek ki nem állhatták. Ida, természetesen, itt is kivételt jelentett, mivel ő szerette is, de néha az idegeire ment. Katica egyenesen imádta. Kiskorában mindig odatelepedett mellé a nagy kanapéra, a meleg szobába és hallgatta a szebbnél-szebb meséket koboldokról és tündérekről. Ida inkább a nagypapájával játszott a kertben, fára mászott és együtt megetették az állatokat. De mióta a papájuk meghalt, csak csendben ültek a hideg szobában, és mindenféle süteményt ettek, vagy éppen Ida zongorázott. A mama kevesebbet beszélt, de amit mondott, az mindenkinek a tudatalattijába égett. Csendesen mosolygott, nézegette a fényképeket a komódon, a szeme halványan csillogott, de csak hallgatott.
Most is hozzá készültek. Katica már nagyon várta a találkozást, még mindig szerette a jó nagyit. Barbara gyakran kijárt, ő nem izgult – miért is izgulna?
            Ida viszont különös izgatottsággal várta már. Tudta, hogy akármivel fordulhat a mamájához, és most a különös tudására lenne szüksége.
Már javában az úton zötykölődtek, amikor Ida végre megfogalmazta az összes kérdését. Reggel még elég hűvös volt, mindenki vitt magával egy-egy pulcsit, Ida a zipzárját piszkálgatta. „Mintha egy boszorkányhoz mennék tanácsért… jesszusom. Beteg vagyok!” gondolta egész út alatt, ami szokatlan csendben zajlott le.
            Végül odaértek a közvetlen az út mellett álló hatalmas tanyára, épp a kanyarban. A hatalmas fenyők takarták ugyan, de itt-ott be lehetett látni, s mindenkinek elámult a lélegzete is. Gyönyörű pázsit, még több cseresznyefa, néhol egy-egy kőpad, vagy egy kicsike kis bokor.
Végül leparkoltak a következő utca mentén, rögtön a kapu előtt. Bözsi néni máris jött, és nyitotta az ajtót.
- Na szevasztok, angyalkáim! – köszönt, miközben csoszogva kinyitotta a kaput. Az idő múlása nem nagyon látszott meg rajta, ha eltekintünk rövid, ősz hajától és ráncba szaladt arcától.
- Szia, mama! – köszönt először Katica. Aztán Ida, amikor már kellőképp közel voltak. Gyorsan puszit nyomtak a nagymama arcára, aztán már be is vetették magukat a kert csendjébe. Ida szíve úgy dübörgött, hogy attól félt, valaki még meghallja, és azt hiszi, szívritmus-zavarban szenved.
- Csókolom, mama! – köszönt utolsónak Barbara. – Hogy vagy? Fáj még a lábad?
- Jól van, köszönöm, de ez már nem múlik el, valamikor mindig eszébe jut visszatérni, pont olyan mint a gyomorégésed, bogaram! Gyertek csak be, most sült ki a meggyes sütemény!
- Hol kaptál meggyet? Én mindenhol kerestem, de úgy elkapkodták, hogy egy szemet nem találtam!
A mama legyintett.
- A Marika hozta még tennap, mondtam neki, hogy jönnek az onokák, aztán itthagyta, én meg nem bántam!
Ida és Katica kedvenc szava természetesen a „tennap”, vagyis a tegnap volt.
- Jaj, mama muszáj bemenni, nem kezdhetnénk máris? – kérdezte izgatottan Katica, mire az anyja ferde szemöldökkel nézett rá, Idának viszont kapóra jött.
- Hagyd csak anya, majd én segítek!
Aztán már mama és unokája el is tűntek a hideg házban, a kutya szaladt utánuk, de végül kicsukták.
            Egy hosszú folyosó vezetett a ház végébe (a konyhába). Olyan volt, mint egy igazi múzeum. Mindenféle fényképek, festmények, maszkok, rajzok, karcolatok, apró tányérok, köcsögök, szárított növények és virágok. A legkisebb mértékben lehetett érezni a dohos szagot, és mivel Ida azt nagyon szerette, megpróbált minél többet beszívni belőle.
- Na, halljuk, mi nyomja a lelked, angyalkám! – mondta a mama, s befordult egy nagyobb szobába. Nem a konyha volt, a nappali. A falak barackra voltak festve, nem olyan rég kenték rá. Persze csak ott, ahol még látni lehetett, mert a fal nagy részét ablakok és hatalmas könyvespolcok, szekrények takarták, ismét rengeteg apróbb tárgyal, emlékekkel.
Ida nagyot nézett. Azt se tudta, hol kezdje, annyira meglepődött.
- Hát, mama… lenne egy kis problémám.
- Lelki?
- Lelki.
- Nagy az a kis probléma?
- Közepes.
Egy ideig mind a ketten hallgattak, aztán a nagymama leemelt a polcról egy jó vastag, bőrkötéses könyvet.
- Önálló, vagy kapcsolat?
Ida nagyot nyelt. De akkorát, hogy a fél utca hallotta. Legalábbis így érezte.
- Áhá, szóval kapcsolat. Nos, lássuk csak… - azzal Bözsi néni felpödörte az oldalakat, amikor kinyitotta egy jól megkopott oldalnál.
- Kitalálom, jó lesz úgy, bogaram?
- Tökéletes. – csak ennyi volt a rövid válasz, de Ida még annyi mindent tudott volna mondani…
- Szerelmes vagy, viszonzatlanul. – hangzott az első felvetés, de amikor vastag szemüvege mögül a mama az unokára nézett, az arca azonnal elárulta, hogy mellément.
- De nem reménytelen!
Néma bólintás.
- Nem is viszonzatlan?
- Háát… - a lány azt se tudta, hogyan mondhatná ezt el.
Akkor a könyv hirtelen becsapódott.
- Nem tudod, hogy szeret-e Ő is. Mitöbb: azt se tudod, hogy Te szereted-e.
Ida elgondolkodott. Ez bizony így volt…
- Én mondanám, hogy igen, de nem lehet rajta kiigazodni, és önmagam sem értem!
Bözsi néni hirtelen felkuncogott.
- Mi olyan vicces? – kérdezte Ida. Egy mukkot sem értett az egészből. A mama rámosolygott.
- Pontosan ugyanilyen problémákkal keresett fel egy fiú, csak ő még hozzátette, hogy a lány kicsikétet bolond, kiskora óta ismeri, azt’ mikor így hirtelen megváltozott, jól bele is habarodott.
Ida majdnem elájult. Most mi van? Tényleg? Nem is hitt a fülének…
- Na de mama…
- Figyelj, angyalom! – kezdte nyugtató, kedves hangon. Letette a könyvet és a lány karjára tette a kezét. – Nem is érted, hogy lehet, és már olyan régóta nem is figyeltél rá, hogy lassacskán elfelejted. Idejöttél, megkérdezted, de te már jól tudod is a választ. Szeretted azt a fiút, s még most is érzed, de lassan kiszáll a fejedből, s ha akarnád, elengednéd. Ha megpróbálod elengedni, akkor elrepül. Bár nem lesz olyan, mintha sose lett volna, már nem fogod érezni. Ha hagyod, akkor viszont harcolnod kell érte. Döntsd el, bogaram, döntsd el!
Nem is kellett többet hallania. Ez épp elég volt. Most ott állt, hogy a fiú szereti Őt, jómaga pedig már majdnem el is felejtette. „Ó, Te jó ég! Hova fajul még ez?” Folyton ezen járt az esze, de csak arra várt, hogy vége legyen. Azt viszont nem tudta, hogy milyen érzés lesz az, amikor végül elmúlik…
           A nap további részében pedig olyan sírhatnékja volt, hogy amikor végre ágyba került megszakítás nélkül zokogott, aztán már a papírra hulltak a könnyei, és éjfélkor befejezte az első, hegedűre írt dalát.
            Aztán csak teltek a hetek. Már augusztus közepe volt, elkezdődtek az év eleji bevásárlások, Bíborka hazajött látogatóba, Katica Pestre ment, hogy meglátogassa apjukat. Ida pedig csak ült a nagy ablakával szemben, s nézte, hogyan ragyog a nap, hogy zuhog az eső, s hogyan hullanak a csillagok.