Hajnal

  Álmodtam, aztán egy kis zörej felébresztett. Nem érdekelt, hogy mi történt, csak feküdtem, és bámultam a rózsaszín plafont. Annyira megtetszett nekem ez a szoba, hogy szinte mindig ide vágytam. Teljesen megfelelt az ízlésvilágomnak, minden ott volt, és olyan volt, mintha én terveztem volna, vagy belőlem vettek volna ki egy darabot, és megalkották volna ezt az ’otthont’.  Pár hete élek itt ebben a kis városban, ebben a kis házban, és ebben a kis szobában, de annyira a szívemhez nőtt, hogy ár nem akarok sehova sem menni. És talán félve, de kijelenthetem, jobban szeretek itt lakni, mint a valódi otthonomban.  Bárcsak itt lennének a szüleim!
- David! Te vagy az?- kiáltottam, mert úgy hallottam, mintha kopogtak volna az ajtómon.
Válasz nem hallatszott. Meredten néztem tovább a plafonra, és szőttem tovább a gondolataim.          Megszerettem Annát is. Mindig mikor felkel, süt egy egyszerű házi süteményt, és tölt mindannyiunknak tejet, és várja, hogy lemenjünk az emeleti szobánkból. David, mindig nagyon korán felkel. Néha együtt süt Annával.
- David! Fejezd be, vagy gyere be! Különben is! Nagyon korán van.
Nincs válasz, senki sem nyitja az ajtót. Kezd ez elég ijesztő lenni. Mi történik? Miért hallom a zörgést az ajtómál?
 Még jobban magamra húztam a takaróm. Megijedtem. De bátornak kell lennem. Ha ennyi minden megrázkódtatást túléltem, akkor egy kis ajtónyitást is kibírok.
A lábaim már a szőnyeget érintették, a fejemet felemeltem az „égre”, sóhajtottam, és felálltam. Végre. Megindultam az ajtó fel magabiztos léptekkel.  A kilincs megfogásánál elbizonytalanodtam. Sok gondolat cikázott a fejemben, de nem tudtam elhessegetni. Csak egy dologgal. Kinyitottam az ajtót.
 Senki sem állt velem szemben. Hova tűnt? Mi van most?!
Kinéztem, átléptem a küszöböt, először jobbra, aztán balra fordítottam a fejem. Semmi. Lenéztem a földre. Semmi.  Lehet, hogy csak képzelődtem?
- Anna néni! Fent van már?
Megint ugyanaz a hang hallatszott, mint amit a szobámból hallottam, de hangosabban.
- Anna néni! Jól van?
 Ösztönösen cselekedtem. Lefutottam a lépcsőn.
A szívem zuhogott, érezteztem a torkomban a lüktetését.
És akkor leértem. A küszöbön egy hálóing végét láttam. Befutottam a konyhába.
"Anna!"- ordítottam magamaban.
-Segíts föl, kérlek!- hangzott nyögésekkel vegyítve a válasz, mintha halltttam volna a kitörtésemet.
- Mi történt?
Anna kimerülten feküdt a padlón, próbált felkelni. Verejtékes volt a homloka, köhögött, és izgett-mozgott. Látszott rajta, hogy szörnyen van.
- Elájultam.
Egyszerű válasz, de mindent értettem belőle..., gyorsan felsegítettem.
-Ahj, köszönöm, drágám! Most kérlek vigyél a hálószobámba, és takarj be!
Válasz nélkül, szótlanul elsegítettem a szobájába, és ledöntöttem az ágyára, betakartam, lehúztam a redőnyt, kinyitottam az ablakot, kimentem, és hoztam neki gey pohár vizet. Aztán megköszönte, és szótalnul távoztam. Felbaktattam a lépcsőn, becsuktam az ajtómat, és egy nagyot sóhajtottam:
-De jó, hogy ő van nekem!