Egy falat sült krumpli…

    Amikor még mindenki boldogan élte az életét, amikor még zöldellt a pázsit, amikor az emberek nem imádták az amerikai kertvárosokat, akkor volt egy üres szívű leány a vidékünkön. Célja az volt, hogy ügyvéd lehessen, bár barátai tudták: túl naiv és jószívű ahhoz, hogy kellő képen megfogalmazhasson védőbeszédeket. Ám ő nem mondott le álmairól, még akkor sem, amikor egy popsztár teljesen felkavarta életét.
Magyarországon egy fiúbanda, neveztetvén a Lemings tartotta fogva sok-sok tinilány szívét. A gitáros, Vörös Attila öccse, Gergő hirtelen feltűnt a Nemzeti Színház színpadán, majd később az egész ország megismerhette. A kicsit nőies hangú fiú egyre befutottabb lett, s bár nem igazán neki való volt az az imádat, amit minden rajongója tanúsított, meglehetősen jól bírta a hírnevet. A barna, tüsi haja, a zöldesbarna szemei, és a szerénysége tényleg mindenkit ámulatba ejtett.
    Emberünk, vagyis Brigi is így volt ezzel. Annyira tetszett neki a fiú, hogy néha már csitítani is kellett, hogy járjon a szája lassabban. Bár akkor még nem értette, miért kell olyan sokat várnia, hogy megismerhesse egyszer a fiút, ám később rájött.
    Brigi 16 évesen úgy döntött, hogy otthagyja a nyári diákmunkáját, inkább élvezi a szünidőt. Utolsó nyarát töltötte a siófoki gyorsétteremben pénztárosként, a McDonald’s-ban. Már nem várt sok izgalmat ifjúságától. Ugyanolyan unalmas napja volt, mint mindig: csak vidáman mosolygott a vendégekre, akik mind pozitívan szóltak vissza hozzá, kivéve persze a „nagy embereket”, akik ilyenre nem méltatták. Sürgött-forgott, tervezte a műszakváltásait Barbival, Andrissal és a „nagyfőnökkel”, Dáviddal, aki ma is sok fejfájást okozott neki. Épp a konyha mögötti irodába sietett, amikor a fiú elkapta.
 - Brigi, tudjuk, hogy hamarosan elmész, de nem kéne meglógni!
 - Ugyan már! – rázta le a fiú kezét magáról Brigi. – Csak a műszakomat intézem. Jelenleg úgy sincs a pénztárnál egy lélek sem. Addig meg Kata tartja a frontot.
Dávid fújt.
 - Szerintem csak ürügyet keresel, hogy megint leléphess azzal a tökfilkó Aratással!
 - Hányszor mondjam, hogy Szántó, és nem Arató! Egyébként – itt lesütötte füstös tekintetű, barna szemeit. – nem szándékoztam lelépni.
Brigi épp a kilincsért nyúlt, amikor Dávid hátat fordítva gúnyos megjegyzést tett felé.
 - Hát, ha az én anyám is ekkora ringyó lenne, én is megpróbálnék másnak látszani, mint amit a fajtám enged. Persze… ez nálam teljességgel lehetetlen.
Aztán fogta magát, és fennkölt léptekkel elvonult.
A lány torka elszorult. Ilyen durva sértést még nem mért rá senki. Pedig az édesanyja miatt sokan bántották. Ugyanis egy olyan pletyka kelt szárnyra, pár hónappal ezelőtt, ami kinyilatkoztatta, hogy Brigi anyukája összeszűrte a levet a siófoki polgármesterrel, aki mellesleg nős. Nyilván a szóbeszédnek volt alapja, ám az igazság teljesen más volt. Bár ezt még Brigi sem tudta, lépten-nyomon megpróbálta megvédeni a becsületét, és a családja büszkeségét.
    Ám ez a pöffeszkedő, nyilván igen magas körökből idekerülő srác folyton megakadályozta őt mindenben. Most is olyan mértékkel sulykolta a lány lelkét, hogy nyomban el is sírta magát. Igyekezett nem feltűnő lenni, megmosta az arcát, és próbált mosolyt erőltetni az arcára, de ez nehéz feladat volt. Végül vörös szemekkel, és kissé szipogva került vissza a pénztárgép mögé.
    Az étteremben hirtelen különös csend lett, mindenki halkabban kezdett beszélni és egy bőrdzsekis, tüsi hajú, napszemüveges srác lépett az üzletbe. A legtöbb vendég szemével követte a fiú útját, amikor az megállt Brigi előtte, aki többnyire nem vett észre ebből semmit. Mosolyogva nézett fel az érkező idegenre.
 - Jó reggelt!
A fiú rejtélyesen feltolta a szemüvegét. Zöldesbarna tekintete ismerős volt Briginek, talán túlságosan is. De nem ugrott be neki a név.
 - Hú de szépen csillognak a szemeid! – mondta a lánynak, aki ettől egy kicsit elpirult.
 - Várj… Csak nem sírtál, kis drága? – kérdezte.
Brigi keserűen somolygott.
 - Hát, nem élhetünk burokban, védve mindentől.
Az idegen féloldalas mosollyal nézett a lány szemébe.
 - Hm… ez bölcs mondás. Nos. Remélem, nem sírsz majd többet, ha látlak. Gondolom, ha mosolyogsz, még ennél is sokkal szebb vagy.
Brigi el is húzta zavarában a száját, aztán feltette a fontos kérdést.
 - Nos, kedves idegen, mivel szolgálhatok?
 - A mosolyon kívül? Hát… jól jönne egy BigMac menü. Meg a te kedvenc fagyid hozzá.
A lány most már tényleg teljesen elolvadt. Beütötte a gépbe a rendelést és a kávés McFlurry-t, aztán elvitelre, csomagolva odaadta a csomagot az idegen csábítónak.
 - Figyelj… kérdeznék valamit! – kezdte a fiú kicsit bizonytalanul. – Örülnék, ha holnap délután eljönnél a víztoronyhoz. Ott lesz a forgatás első része, és borzasztóan örülnék, ha eljönnél. Persze nem ingyen, dehogy, csak… tényleg.
Brigi gyomra föl-le ugrált. Bár már kezdte sejteni, kivel beszél, még mindig képtelen volt elhinni. Igent nyökögött, aztán a fiú eltűnt.
Aznap Brigi tényleg lelépett. Felszállt az első buszra, és egészen Pestig meg sem állt. Estig a Duna-parton ücsörgött és azon gondolkodott, vajon miért vele történik ez. Ugyanis már jól tudta: a régi nagy kedvenc, Barna Gergő kért tőle mosolyt. Olyan hihetetlen volt. Göndör haját szélnek eresztette, és csak nézett ki a fejéből. Olyan gyönyörűen csillogott a víz… és otthon úgyse várja senki, mert a nagymamája úgy tudja, hogy késő estig dolgozik, csak másnap megy haza.
Brigi élete eddig a napig olyan volt, mint egy szappanopera. Amit a legtöbb gyerek csak a filmekben lát, ő már átélt. Az anyukáját hirtelen rosszullét miatt kórházba kellett szállítani, az apukájának infarktusa volt, az ő szíve pedig lyukas, amit kicsi korában újraindítottak. A barátai többnyire mind elhagyták, vagy megcsalták, a barátnői kegyeiből pedig kiesett, amikor elmondott egy titkot és az illető tovább adta mindenkinek. Azóta csupán a legkedvesebb barátaiban tud csak megbízni. Az említett Aratás, vagyis Karcsi pedig néha egyáltalán nem értette meg a gondjait. Bár úgy tűnt boldogok: a felszín mögött akadtak komoly bajok is kettejük között.
    Ma pedig tündérmesévé változott. A fiú, aki három évvel ezelőtt fogságba ejtette a lány szívét, most visszatért és önként felajánlotta a barátságát. És egy klipforgatásra hívta! Brigi épp ezen morfondírozott, amikor megcsörrent a telefonja.
 - Brigikém, merre jársz? – szólt bele aggódó édesanyja a telefonba.
 - Anya, ma Fokon alszom, már mondtam.
 - Tudom, de Karcsi hívott, és azt mondta, nem mentél el a kórházhoz, amikor megbeszéltétek!
Brigi nagyot nyelt. Ezt teljesen elfelejtette.
 - Hát… tudod elfelejtettem, de felhívom Karcsit is, és elmondom neki, jó?
 - Jól van, persze, de ne csinálj butaságot. És tudod, ha valami gondotok van, beszéljétek meg, különben elromlik a kapcsolatotok!
 - Úgy ahogy mondtad, igen, tudom. De most leteszem, mert ezer dolgom van még. Szia anya.
Azzal kinyomta. Remélte, hogy anyja nem hívja fel újra. Aztán az órájára nézett és felállt.
A nap sárgának mutatta vajszínű dzsekijét, fehér inge pedig már meggyűrődött. Rövid farmere alatt fekete harisnya és az elmaradhatatlan, country-stílusú csízmája, amit hasonló túrákhoz szokott felvenni. Csak a csuklóra akasztható, rózsás táskája volt nála, benne a bérletével és egyéb jegyekkel, pénzzel, a lakáskulcsa, rágó és egyéb szokásos holmija. Feltette a napszemüvegét és elindult a legközelebbi villamosmegállóhoz.  Aztán átmetrózott a városon és végül újra a Népligetbe ért. Innen már Tabra vezetett az útja: épphogy elérte az utolsó, pénteki buszt.
Kb. két óra utazás után ért a buszpályaudvarra. Innen már gyalog kellett tovább mennie, mivel egy ekkora kisvárosban nem sok másik közlekedési mód akad. Útja a barátnőjéhez vezetett, hogy elmondjon neki mindent. Ezt telefonon nem tudja neki elmondani, és úgyis egyedül van otthon.
A pályaudvartól 40 perc volt az út a Rákóczi utca közepére. Amikor odaért, remegett a lába.
Aztán hirtelen nyílt a nagy ajtó és ott állt előtte valaki, akire nagyon nem számított.