Francia tea

    Eközben egy faluban, nem messze innen egy sötét Ford parkolt le egy apró, halványbarack színű ház előtt. A sötétszőke, kontyos nő szorított szívvel és torokkal indult el a rózsák közt megbúvó fekete kapuhoz. Mélykék, kötött kardigánja lazán lengett rajta, fekete szoknyája pedig oly komoran susogott, mely akár az ördög jöttét is közölhette volna.
Az ideges nő becsöngetett. Apró izzadtságcseppek csorogtak le a homlokán, amikor egy ősz néni jött elé. Már lehetett nyolcvan is, szürke vállkendőjét védelmezően tekerte maga köré. Tekintetéből barátság és tisztelet áradt. Bár a nőt nem ismerte, különös bizalommal fordult felé.
 - Jó napot asszonka! Miben segíthetek? – kérdezte, miközben nyitotta a kapuajtót.
 - Éloise kisasszonyt keresem. Itthon van?
A néni elmosolyodott, majd betessékelte az idegent.
 - Persze! Éppen issza a reggeli teácskáját! Már megmondtam néki tennap is, hogy túl sok tejet tesz böléje, de hát a mai fiatalok nem hallgatják meg az öregnéne szavait… Erre tessék! – mondta, majd egy üvegfallal elkerített teraszra értek. Vitorlavirágok, pletykák nőttek, és egy színes, ám igen apró papagáj csücsült egy ketrecben. Érdeklődve figyelte az ismeretlent, és nagyot krákogott.
Az idős asszony egy apró előszobán vezette keresztül a nőt. A falakon régi vágású, díszes keretű festmények és fekete-fehér fényképek függtek. A bútorok mind fából készültek, a díványon érdekes minták tekergőztek, a párnák bézs színűek voltak. A fekete zongora fölött egy erdőt ábrázoló festmény lógott. A szőke hajú idegen méregetve nézett rá, valami különleges vonzerő kötötte tekintetét a képhez. Az őt vezető nő megszólalt.
 - Á! Látom, aranyom, hogy megakadt a szeme Erdélyen! Biz, mikó’ még édesanyámmal ottan éltem, eszembe se jutott, hogy nékem francia kisunokám lesz. Oszt’ szép leányom hozzáment a párizsi fiatalemberhez, s mikor már elnyelte őket a fökete föld, a kis drága leánykát idehoztam, felneveltem, s lassan harminc éve lesz, hogy nem láttam drága Erdélyt!
A hallgató elcsodálkozott. Hirtelen visszahőkölt a találkozástól, de az öregasszony bizalma vitte előre. Végül benyitott egy napos szobába, ahol középen egy kerek asztalnál ült egy árnyék.
    Csipketerítő fedte a szép simára csiszolt fát, fölötte egy keskeny váza állt, benne egyetlen szál vörös rózsa. A nagy franciágy szépen meg volt vetve. Három nagy párna és egy díszpárna pihent rajta, s egy könnyed, párducmintás takaróval volt lefedve. Itt más illat uralkodott, nem fenyő: keleti illatok töltötték meg a levegő részecskéit, és a sárga függönyök még elhúzva is különleges színt adtak a szobának. A halványlila falak attól voltak feltűnőek, hogy kézi festmények voltak ráfestve. Szinte mindegyik egy nagy rózsacsokrot ábrázolt, kaspóban, edényben, vázában… Aztán egy fehér angyal is feltűnt, melynek ujját egy vörös rózsa tüskéje szúrta meg.
A művészi látvány elkápráztatott volna mindenkit, főleg ha ránéztünk a sarokban pihenő vásznakra és egyéb alkotásokra, a faragott szekrényre és a könyvespolcra. De ez az idegen nő a kék hálóköpenyes alakot figyelte, aki kecses mozdulatokkal szürcsölgette teáját. Haja vállára volt eresztve, aranyszőke színe csak úgy csillogott a fényben.
 - Mamácska, mondtam, hogy…
Meglátta a nőt, majd hirtelen ijedtséggel felpattant.
 - Barbara! – suttogta. A sötét tekintetű nő feketén nézett rá.
 - Jó reggelt, Éloise. – köszönt komoran. – Látom, kétségbe vonja, hogy engem láthat otthonában. Igazán nem akartam itt zavarni, vagy megrémiszteni, de úgy gondoltam, jobb ha tőlem hallja, mintsem, hogy később fájjon Önnek.
A francia hölgy elképedt. Nem igazán értette.
 - Ön a férjéről szeretne eltiltani? – kérdezte.
Az asszony sötéten felnevetett.
 - Nekem tegnap óta nincs férjem. Ha a gyerekeim apjára célzott, ugyanúgy téved. Én már nem szeretem őt, Ön is jól tudja. Nem akarom felszólítani ezért, hogy hagyja békén, ne szeresse, csak egyet kérek.
A francia bólintott.
 - Hát csak nyugodtan, kérem!
 - Ígérje meg, hogy nem hagyja magát becsapni. A volt férjem igen egy hazug ember, nem tiszteli a nőt, hiába élt együtt néggyel 15 éven keresztül. Ezt az adottságát a nagyapjától örökölte, és nem fél beletiporni egy nő szívébe. Ha kedve tartja, akkor megcsalja. Ha Önt akarja: hát nem kell félni, bizonyára megkapja. De ha valaki mindezt hagyja a végtelenségig, egyszer csak szörnyen fogja érezni magát, a szíve beleszakad, s többé már nem fog így szeretni senkit. Higgye el, hogy ezt nem én találtam ki. Tapasztalatból tudom, éreztem már ilyet, aztán elmúlt.
A másik nő hallgatott. Igen, tényleg szerette azt a férfit. Tusát vívott a feleség és a férj között, már bánta, hogy belekeveredett egy régi házasságba. Ám képtelen volt leküzdeni a szerelmet, amit fiatal szíve érzett. Érzékeny, latin természete a szívét követte, esze pedig óva intette.
 - Tudja mi váltotta fel a fájdalmat, minek a fogójával téptem ki a tüskét, amitől egy ideig vérzett a szívem, aztán pedig behegesedett?
A másik megrázta a fejét.
 - El se tudom képzelni, asszonyom.
A feleség elmosolyodott a szegény kis lelken.
 - A sötétség, a szívtelenség. A fogó nem a tüskét, hanem a szívem közepét rántotta ki. Behegesedett, valóban. De csupán a széle, a lyukat már semmi sem tudja újra odanöveszteni.
A francia hölgy arcán lepergett egy könnycsepp. Megérintette, amit hallott, és úgy erősítette meg magát, amennyire szíve engedte.
 - Most pedig, ha nem bánja, távoznék – szólt ridegen az ismeretlen hölgy. Aztán sarkon fordult és elment. Megköszönt mindent az idős asszonynak, elbúcsúzott az Erdélyről készített festménytől, aztán beült az autóba és hazahajtott. Soha ilyen komorság nem vezette útján. Még meg kellett küzdenie a kérdezgető lányaival, és ki kell találnia valami ürügyet, ha nem akarja elmondani a történteket.
    Ida és Katica közben már az ebéden dolgoztak. Úgy gondolták, hogy anyjuknak magány kellett, ezért nem is várták korán haza. Katica csak azt mondta amit tudott Idának.
 - Azt mondta, elmegy az autóért. Misi bá’ vitte el a szomszédból, utána gondolom autókázni megy.
A palacsinta illata töltötte be a házat. Amikor már jó pár adaggal készen voltak nekiláttak az ebéd elfogyasztásához. Nyomtak rá csokiöntetet, raktak bele fagyit, és jókat nevettek. Nem sejtették azt, hogy igazából az anyjuk merre kószált, de nem is akarták tudni. Amiről nem tudsz, az nem fáj.