Szívcsata

            Halkan benyitott. Anyja még aludt. A szobában alig volt egy kis fény. A bordó függönyök csupán egy csíknyi napfényt engedtek be. Ida letette a kávét az éjjeliszekrényre. Egy családi fotót talált ott, amin a nagymamája, apa, anya, Bíborka, Katica és Ő látható. Olyan régi volt, hogy már nem is emlékezett rá. Még sötétebb volt a haja egy árnyalattal és fogai is alig voltak. Egy sötét, faragott keretben volt a lámpa alatt. A lány elmosolyodott, majd elhúzta a függönyöket. Anyja erre ébredt fel.
- Ida, te vagy? – kérdezte. Megfordult.
- Igen. – mondta. – Hoztam egy jó erős kávét. Tegnap elég roncsolódott voltál…
- Csak részeg. – csapott a közepébe az anya. A szemeit csak lassan tudta kinyitni, nem nagyon bírta a hirtelen áradó napfényt. Ida a kezébe adta a csészét, miután felült. Lassan elkezdte szürcsölgetni.
- Köszönöm. Borzasztóan fáj a fejem… - mondta. A lány pedig csak állt és nézte. Nem igazán volt kedve bármit is mondania. Végül nyekegett valamit.
- Semmi gond nem volt a tárgyaláson? – kérdezte. Anyja hirtelen félrenyelt.
- A tárgyaláson? – kérdezte köhögve, majd zavarodott fejet vágott, és folytatta. – Ja, ott minden jól ment, de… a kocsma elég nagy zűrt okozott.
Ida erre nem tudott mit mondani.
- Lehet. – felelt, majd újra eszébe jutott Kornél. – Ő, anya elmehetek sétálni?
Anyja meglepődött. Felhúzta a szemöldökét, és vonakodott.
- Itt és most, kora reggel? – kérdezte. Ida sóhajtott.
- Anya, már fél tíz van. – emlékeztette, mire az anya észbekapott. – És szeretném kiszellőztetni a fejem.
„Kávészürcsölgetős” választ kapott.
- Hát, jól van. Nem bánom, járj egyet, de aztán ne maradj túl soká!
Ida hálás pillantást vetett rá, majd kiment. A nélkül, hogy Katicának magyarázatokat adott volna, felsietett a szobájába. Felvette a fehér blúzát, a vajszínű kardigánját és a farmerét. Az idő viszonylag hűvös volt. Lesietett a lépcsőn, miután arcot mosott, majd az ajtó csapódott és Ida elszáguldott.
            Arra a 15-20 percre kikapcsolta az agyát, amíg a fehér háztömbökhöz sietett. Zenét hallgatott, és még csak meg sem próbált kitalálni semmit, amit Kornélhoz vághatott volna. Sejtette, hogy egyedül lesz otthon, mert az apukája, az övéhez hasonlóan, Pesten dolgozott, az anyukája pedig igen gyakran nincs otthon, ilyen-olyan okokból.
Elhitette magával, hogy valamiféle düh vezeti oda, amiért nem szólt neki, hogy az anyja a kocsmában vedel. Viszont az igazi ok az volt, hogy aggódott. Kornélért. Mégis mit keres egy ilyen fiú a Csalogányban? A vad és sötét éjszaka kellős közepén?
Ida már a házban járt. Felcaplatott a harmadik emeletre, majd a hosszú folyosó legvégén bekopogtatott. Jó erősen. És még egyszer. Halk lépteket hallott, majd a kulcs elfordult a zárban és Kornél ott állt az ajtóban.
- Ida… - kezdte határozott meglepettséggel. – Mit… keresel…
- Miért nem hívtál fel este? – kérdezte a lány. A szemei villámokat szórtak, és csillogtak. Első pillantásra mindenki dühnek nézi, ám aki mögé lát, az tudja, hogy csupán színjáték.
- Tessék? – kérdezte a fiú bambán.
- Amikor anyám holt-részegre itta magát. Biztos rémlik! – mondta. Kornél összehúzta a szemöldökeit.
Keserűség és méreg tükröződött rajta, de Ida sem tudta eldönteni, hogy valójában milyen érzelmeket takar.
- Nem volt jobb úgy, hogy végigaludtad az egészet, aztán felébredtél, amikor anyukád hazaért? – vonta kérdőre a mondatokat.
- Nem! – vágta rá a lány, gondolkodás nélkül. Aztán eszébe ötlött, hogy ébren volt, amikor a tékozló anya hazatért.
- Vagyis… - kezdte zavarodottan kijavítani magát. – Igazából nem is aludtam még.
A fiú elcsodálkozott.
- Legalább nem is aggódtál?
Ida az ajkába harapott. Nem tudta eldönteni, hogy jobb-e, ha elmondja a dalt. De félt, hogy mi lesz rá a reakció, és főleg attól, hogy el kell mondania a tartalmat. Azt a háta közepére se kívánta. A másik fél gyöngített az arckifejezéséből. Inkább volt szánakozó, mintsem bármi más. Mélykék szemei varázslatként hatottak a lányra, aki ettől újra tüskés lett.
- Dehogyisnem! A telefonjára nem válaszolt, mint egy süket, körül-belül annyinak hatott. Álmomba se gondoltam volna, hogy te meg… - kezdte, aztán inkább elhallgatott, és elindult a folyosón, faképnél hagyva Kornélt, aki az egészből semmit sem értett. Egy szemvillanás alatt zsebre tette a lakáskulcsot, behúzta maga mögött az ajtót, majd a lány után sietett. A lépcsőn sikerült utolérnie.
Elébe vágott. Ida lehunyta a szemét, hogy ne kelljen a szemébe néznie. Arca olyan volt, mint aki hallani sem akar többet a másikról. A fiú megfogta a két kis csöppnyi kezét, majd reményvesztett arccal belekezdett.
- Esküszöm, hogy már nem tudok ki igazodni rajtad. Egyik nap még a nyakamba ugrasz, mert épp ahhoz volt kedved…
- Nem ugrottam a nyakadba! – vágott közbe Ida dacosan.
- Még nem fejeztem be! – tette ugyanazt Kornél is. A lány megforgatta a szemeit, és a távolt kémlelte. Legszívesebben minden reakción átlépett volna, mintha semmit sem jelentenének. Sajnos lehetetlenség volt.
- Aztán két hétig szóba sem állsz velem. Ám egy varázslatos napon szíveskedtél komoran újra hozzám szólni. Látszólag semmi bajod, másnap pedig ide pattogsz, hogy miért nem hívtalak fel az éjszaka kellős közepén, hogy az anyád leitta magát. Szerinted erre most mégis mit kéne csinálnom? – zárta a mondókáját, s közben elengedte Ida kezét, aki még mindig nem nézett rá.
- Inkább eressz! – kérlelte, s közben próbált utat törni magának, de sikertelen volt a fáradozása.
- Nem, amíg meg nem magyarázod ezt nekem! – hangzott az utasítás.
Ida nem is tudta, hogy mit kéne megmagyaráznia. Sejtette, hogy a viselkedésére kéne ürügyet adnia.
- Mégis mit akarsz tudni? – kérdezte kissé flegma hangnemben. Kornél sóhajtott.
- Azt, hogy miért szórakozol velem!
Ida nyelt. A kutya sem fogja bevallani. Az, az idő elment, egy kellemes szellő magával vitte.
De valamit muszáj mondania. Ki kell találnia valamit sürgősen, mielőtt túl késő lenne. Nem mondhat butaságokat, amiket még egy hal sem vesz be, de az igazságot sem mondhatja el.
Aztán mély levegőt vett, és keményen a fiú szemébe nézett.
- Gondold át még egyszer, hogy tényleg hallani akarod-e!
Kornél tartotta a pillantást. De túl csillogó volt a tekintete ahhoz, hogy Ida azt szűrje le belőle, hogy bizony nem kíváncsi rá.
- Na jó – adta be végül a lány a derekát. Csokoládédarabka szemei elfeketedtek. – „After a hurricane, comes a rainbow”.
A fiú elnevette magát.
- Tessék?
Ida is elmosolyodott, de csak nagyon haloványan.
- Csak sajna az én szivárványom még várat magára.
- Vagyis „'Cause baby you're a firework”?
Már mindketten lágyan mosolyogtak.
- Igen, de – kezdte Ida – sajnos ennyivel be kell érned. És majd értesítelek, ha beköszöntött a szivárvány!  - Kornél elmosolyodott. – És ha megbocsátasz, - tört ki újra a keretből, immáron sikeresen – most hagylak rágódni, és hazamegyek. De légy oly kedves, legközelebb hívj fel.
A fiú bólintott.
- Rendben. – Ida elindult. – Apropó Ida, – szólt utána – mit is csináltál te este?
A lány visszafordult, miután erőt vett az arckifejezésén.
- És te mit kerestél a kocsmában tegnap este? – kérdezte gúnyos mosollyal. Mire Kornél elhúzta a száját.
- Na látod. Szerintem ugyanannyi közöd van hozzá!
Kornél nagyot nyelt. Ida elcsodálkozott a másik arc láttán. Nem értette.
- Érdekes… - mondta a fiú rejtélyesen. Ida újra átgondolta. Rájött, hogy a dalához Kornélnak igenis van köze. Nem is kevés.
Az elhangzottakból leszűrhette, hogy bizony kocsmázáshoz neki is van köze.
- Én voltam az oka, hogy lementél a kocsmába? – kérdezte. Azt hitte, hogy nem kap választ, de túlságosan fűtötte a kíváncsiság, ezért megkérdezte.
A fiú sejtelmesen bámult a szemébe. Arcán töprengés tükröződött. Mintha valamit keresne az emlékezetében, mintha rá akarna jönni valamire, mintha azt akarná tudni, hogy Ida ugyanúgy rá gondolt. Végül megszólalt.
- Nekem volt közöm az estédhez?
- Volt… - mondta a lány, de nem igazán gondolta át előtte.
Kornél kérdően felhúzta a szemöldökét.
- Miközben veszettül aggódtál?
Hosszas csönd következett. Ida szívverése gyorsult, és úgy érezte, hogy dobbanásait visszaverik a falak. Végül végszóra ennyit mondott:
- Szerintem mi kölcsönösen szívatjuk egymást. Lehet, hogy nem vetted észre, de így van.
Aztán eltűnt. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment, nagy űrt hagyva maga után
Egyszerűen képtelen rá. Mintha mágnes kötné hozzá, mintha az egyetlen kapaszkodója lenne az elveszett világban.
            Otthon pedig szintén csak kérdések várták.
- Anya tegnap berúgott? – kérdezte tőle Katica, amint beviharzott az ajtón.
- Igen, anya tegnap este rendesen be volt b@szv@! – kiáltotta rá hirtelen dühből. A gyógyszere már elgurult, így kénytelen volt kimondani. Katica kerek szemekkel meredt rá.
- Ida, ki húzta fel így az agyadat? – bombázta újra kérdésekkel.
- Én magam húztam fel! Szépen felcsavartam, mint a gázt, és így hirtelen, a világ kissé elgázosodott!
Katica felnevetett.
- Ez nem is vicces – mondta Ida, pedig már Ő is igen elmosolyodott.
- Szóval találkoztál Kornéllal… - szűrte le még mindig vigyorogva, de egyre komolyabban a húg. – És mondtál neki valamit, amit nem kellett volna.
- Fején találtad a szöget, de… - mondta, majd körülkémlelt. – Hol van anya?
Katica az ajkába harapott.