Alkonyodik

Felállt. Katica is, de ő előtte összeszedte a piknik maradékait, majd a vajszínű szatyorral a kezében átlépte a korlátot.
- Hát, akkor én most – kezdte, majd a lefelé vivő útra mutatott – megyek is. Ida, majd… siess haza, mert… anya hamarosan hazaér, és…ö… na mindegy is. Sziasztok – mondta kicsit idegesen, majd hosszú léptekkel elment. Ida egészen addig nézett utána, amíg tudtában nem volt annak, hogy teljesen hallótávolságon túl van.
Aztán Kornél felé fordult, bár mégsem Ő emelkedett először szólásra.
- Tudom, hogy gyorsan felejtesz – mondta. Ida lesütötte a szemét, és zavarában elmosolyodott.
- Ami nem igaz, arra nem érdemes emlékezni.
- Minden, amit egész nyáron csináltál, hamis volt? – kérdezte könnyedén a fiú, hangja mégis olyan súllyal bírt, hogy Idának folyton-folyvást eszébe jutott, hogy Katica szerint szerelmes belé.
- Nem. Nem minden volt… igaz. – fejezte be ezzel a szóval, kicsit makogva. Az ellenkezőjét akarta mondani, végül úgy döntött, hogy ez jobban illik rá.
Kornél furcsállta, hogy a lány zavart volt. Mindvégig azt hitte, hogy valami vicc volt a csókjuk, s hogy majd azonnal ki is vágja magát belőle. De ez neki eszébe sem jutott.
- Ne reméld, hogy elfelejtettem, mert ezt nem lehet. – mondta Ida hidegen. – Két héttel ezelőtt nem olyat csináltunk, amit „megbánunk majd holnap”. Te is tudod.
Kornél nem felelt. Immáron a lány szemébe nézett, aki egy kicsit felbátorodott, így minden bátorságát összeszedve tartotta a pillantást. Életük egyik leghosszabb 10 másodperce volt az a síri csend, amiből képtelenek voltak kitörni. Aztán hirtelen megszűnt a temetői hangulat, és Kornél halványan elmosolyodott.
- Az egy nagyon béna szám. – mondta végül.
Ida felnevetett.
- Én gyűlölöm a „Mizu”-t. Ha már egyszer rap kell, inkább a hadarós „Loca”.
Mindketten mosolyogtak. Aztán Kornél lehajtotta a fejét, majd belekezdett.
- Megbánni nem bántuk meg, de elég „loca” voltál. Sosem próbáltuk, mert tudtuk, hogy nem sikerülhet. – mondta. Ida ettől komor arcot vágott. Igazán nem esett jól neki.
- Az bizonytalanság a bolondok sorsa. – mondta fagyos arccal. -  De… - kezdte újra, bár cseppet sem volt biztos benne, hogy ki akarja mondani. Úgy érezte, hogy túl nagyot kockáztat.
Kornél szakította félbe a gondolkodását.
- Jobb, ha nem mondunk semmit. Félek, hogy elrontana mindent.
Ida megint elcsodálkozott. Egyre jobban nem tetszett neki.
- Tőlem… – makogta.
– Azért még barátok vagyunk, nem? – kérdezte Kornél mosolyogva.
- Persze. Min is változtatna ez a kis csekélység? – fejezte be végül Ida, nyugodtságot színlelve, de egyáltalán nem vidáman. Mosoly nélkül. Kornél rábólintott, és azt hitte, megegyeztek. Aztán a lány felkapta a szatyrot, majd ott hagyta.
Meggyőződése volt, hogy a fiú nem szereti. Bár saját magával sem volt tisztában, fájlalta. Nyomorult érzés volt. Nyomorultabb, mint a válás, nyomorultabb, mint az élete kettészakadása. Bár ez utóbbiba belejátszott.
           20 perc alatt hazaért. Anyja még nem volt otthon, Katica pedig a kanapén szunyókált, amikor felébresztette az ajtózörgetéssel.
- Na, hogy ment? – kérdezte ásítva, az konyhába viharzó nővérétől.
- Pocsékul.
Katica felhúzta a szemöldökét.
- Hogy-hogy?
Ida levett egy tábla csokit a polcról, majd átsietett a nappaliba, és a kanapéra vágta magát. Szemében gyűltek a könnyek. Katica mellette ült. Amint meglátta a csokit keserű hanggal szólalt meg.
- Óh… szóval szerelmi bánat. Kapok egy sort én is? – kérdezte, majd Ida a kezébe nyomott egyet.
– Mit mondott?
- Hogy nem szereti Fluor Mizu című számát.
Katica felnevetett.
- Tessék?
- Halál-komoly. Meg még azt is, hogy azért nem próbáltuk soha, mert tudtuk, hogy nem sikerülne.
Katica felhorkant.
- Ne már! Pedig ahogy rád nézett… szerintem totál belédzúgott.
- Badarság… - fújtatott Ida, pedig rettentő jól esett neki. Egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy szeretheti őt. Miért szeretné pont a kelekótya Móry Idát? Ugyan. Maga is megmondta, hogy bolond volt, amikor megcsókolta. Pedig Ida, mint utóbb rájött egyáltalán nem volt bolond abban a pillanatban. Hanem hátratolta a szülei által okozott bajait, és ezzel előrejött ez a furcsa érzés, ami Katica megállapítása szerint szerelem volt. Végül a lány szívében keserűvé és érdessé vált, alig volt zamata.Tízig ott ültek a kanapén, Ida arcán lepergett néhány könnycsepp, és egymás vállára borulva öntötték ki a lelküket.
           Aztán elmentek aludni. Ida küldött anyjuknak egy SMS-t, hogy elmentek lefeküdni, és a felső zár van csak bezárva, így ki tudja nyitni az ajtót. Visszaköltözött a szobájába, és nagyon sokáig elmélkedett. Még egy pehelykönnyű takaróban és a sötétkék pólójában is melege volt. Egyre az járt a fejében, hogy mégis mit jelentettek Kornél szavai, és hogy miért nem érzi már ugyanazt, amit aznap reggel. Már nem volt biztos benne, hogy Katicának igaza volt a szerelemmel kapcsolatban.
Minden a feje tetejére állt. A szülei elváltak, Ő pedig látta az apját egy szöszivel. Bíborka elment, szinte már nem is fogják látni egymást. Bár Ida néha gyűlölte nővére komolyságát és gyakran a tudtára is adta, nagyon szerette. Már július közepén jártak, Ő pedig még a gitárja felé sem nézett. A fekete pianino ott porosodott, üres kottafüzetekkel, rég nem használt billentyűkkel. Ida maga sem értette, miért távolodott el tőle minden, ami addig fontos volt. Azt sem értette, hogy hirtelen, miért lett olyan fontos a barna srác, és még rengeteg mindent. Végül cseppet sem álmos arccal felkelt, a gitárjáért nyúlt és leült egy párnára. Mintha öntötték volna belőle, elkezdett játszani valamit, majd két óra alatt kész megkomponált mű lett belőle. Zongora is volt hozzá, szöveg, gitár, sőt, némi dob és vokál is. Katica olyan mélyen aludt, hogy az egészből semmit sem hallott, ha meg igen, akkor azt hitte az álmában van.
Éjfélkor fordult a kulcs a zárban. Ida pillanatnyi ridegséggel pakolt el mindent, amilyen gyorsan csak tudta. A villanyt leoltotta, és beugrott az ágyba. Furcsa zörejeket jöttek az alsó szintről.
- Rossz anya az zanyád tudjuk mijee - értett ki egy kótyagos mondatot. "Nocsak-nocsak, anyám részeg?" kérdezte magában, szinte már-már mosolyogva.
- Az a szerencsétlen meg nem tud semmiiiiit! Cööh – nyújtotta a mondatot – És még ezzel akarja a Iduska összeszűrni a leveeet?! Ejnyee...hööh - totál részeg volt. Ida felült, szép lassan. Emésztette az elmondottakat. Aztán felkelt, és nehéz léptekkel lesétált. Anyja ott ült a kanapén vörös szemekkel, egy üveggel a kezében. Szőke haja fel volt borzolva. Nagyon rosszul festett.
- Ááh, szíja Iduskaa! - köszönt hangosan. Lánya zavartan figyelte Őt.
- Anya, így vezettél haza Pestről? - kérdezte. Akinek szólt, vállat vont.
- Nem. - mondta kurtán. - Beugrottam a ... höh...jaj... a Csalogánnyba, aztán találkoztam azzal a szerencsétlennel. Na ígen, aztán az fölhívta a zapját éss az meg hazahozott...höh - nyökögte. Ida megrökönyödve állt mögötte. Nem igazán értette ezt az egészet.
- Kornél apja hozott haza? És hol az autó?
- Jéé - kiáltott fel anyja, megemelve az üveget. – úgy hívják a lovagodat! Háh, igen az hozott haza. A kocsi meg ott parkol a buszpályaudvar...hööh...mellett.
- Csont részeg vagy. És nem a lovagom - mondta, s kicsit elpirult.
Anyja felnevetett.
- Cicuska, - kezdte méltatlan hangnemben, s csücsörítve nézett Idára - ne nézzé' már madárnak, légyszi! Látsz szárnyakat? Ha? Nem mi? Mondom één!
Ida dühösen kikapta a kezéből az üveget, és a falhoz vágta. Anyja szomorúan nézett utána. Egy pillanatig feszült volt a légkör. Némán figyeltek.
- Nem tudom ki tart rossz anyának, és hogy mi vezetett arra, hogy így berúgj, de holt biztos, hogy bezárlak a hálószobába, és nem eresztelek ki addig, amíg ki nem józanodsz! – szólt fegyelmezetten. A légkör még feszültebb lett. Anyja lesütötte a szemét.
- Jól van. De azért kérdezd meg a szerencsétlent, hogy mit keresett a kocsmában, mert félek, hogy mész utána! - mondta, majd feltápászkodott. Ida hátravitte a hálószobába, majd lefektette. A bejárati ajtót bezárta, leoltotta a villanyokat, de a szilánkokat nem akarta feltörölni. Nem érdekelte, ha Katica észreveszi. Majd valamit magyarázkodik, vagy egyszerűen csak azt mondja, nem tudja.
Végül elment aludni. Azt hitte, sokáig ébren lesz, de a fáradtság ledöntötte, és azonnal elaludt. Talán túl gyorsan is.
          Reggel fél tízkor ébredt. Nagy nehezen levánszorgott a lépcsőn. Egyenesen a nappaliba ment. Ott nézte a tévét Katica. Egy bögre volt a kezében. Amikor meghallotta Ida lépteit, hátrafordult és rámosolyogtt.
- Jó reggelt! – mondta.
- Jó reggelt… - mondta bizonytalanul a nővére, majd a szilánkokra nézett. Katica pillantása is odavetődött. Beletörődő arca váltott.
- Ugye jobban teszem, ha nem kérdezek róla? – kérdezte szemöldökráncolással. Ida halványan elmosolyodott.
- Most is megtetted! – mondta. Katica méltatlankodott, majd felállt.
- Kérsz kakaót?
A lány megrázta a fejét. Most semmi sem lenne le a torkán. Húga azért tovább próbálkozott, miközben kiment a konyhába.
- Akkor teát? Vagy bármi mást? – kérdezte jóval hangosabban, hogy a konyhából áthallatszódjon a hang az előszobába.
- Nem, semmit. – végül Ida meggondolta magát. – De csinálhatnál anyának egy jó erős kávét!
Katica csodálkozott. Jól tudja, hogy csak akkor iszik valaki a házban jó erős kávét, amikor vagy nagyon rosszul aludt, vagy ha éppen másnapos. Bíborkának és az apjának is szokott csinálni az utóbbi ok miatt.
- Hát… oké. – mondta nyújtva a mondatot, majd hirtelen megjelent egy seprűvel és egy lapáttal.

- De akkor tedd hasznossá magad! – azzal Ida kezébe nyomta a készletet. Nővére ráértette. Neki is látott összesöpörni az üvegtörmelékeket. Katica visszasietett a konyhába és elkezdte a kávét. Egyre próbálta kitalálni, hogy miért kell annyira erősnek lennie. Remélte, hogy csak rosszul aludt az édesanyja, de azt a testvére honnan tudhatná már előre? A második választás biztosabb volt: a szilánkok erre utaltak. Aztán kész lett a kávé, a nővére pedig kidobta a szemetet. Végül egy sima, fehér csészével gazdagodott.
- Reméljük helyre áll tőle a feje… - jegyezte meg a fiatalabb. Ida sejtette, hogy a húga rájöhetett a részegségre. Aztán eszébe villant, hogy vajon mit kereshetett Kornél a kocsmában tegnap. Végül a háló fele vette az irányt.