Egy lány az érzelmek bonyolult világában

 

Ida legőrültebb nyara következett. Elvetemült határozásból gyakran leült meccset nézni, és ordított, amikor a spanyolok gólt lőttek. Legtöbb napját az utcákon töltötte, görkorcsolyázott és közben gondolkodott. Körbejárta az egész várost – vagy falut, és meg-megállt, hogy beugorjon egy-egy újabb nyakkendőért. Ez a nyár – bár sosem vallotta be magának, igazából az elzülléséről szólt. Nyakkendők, idióta körömlakkok, újabb színes karkötők, ingek, farmerek, rövidnadrágok, hosszú nyakláncok, napszemüvegek… Már arra is rávetemedett, hogy megszámolja az elfogyasztott rágógumi-csomagjait, amiket egy kis ládában gyűjtött. Egész nyár alatt 20 csomag rágót rágott el. Minden áldott szombat este felment a hegyre, kiült a szélére, és megnézte az alkonyatot. Miután lement a nap, lement a városba, és hajnalig bulizott. Anyja aggódott, Katica féltette a szülők haragjától, Bíborka nevetett, apját egyáltalán nem érdekelte. 

Bíborka június 23-án elköltözött Pestre az apjával. Az egyeteme szempontjából fontos volt, bár kissé szomorú is. A húgai sajnálták, hogy elmegy, de belátták, hogy jelenleg ez a legjobb megoldás. Ezen a késői délutánon Ida felráncigálta a hegyre Kornélt, és együtt nézték meg a naplementét.

 - Pécsen nem sokat látunk majd ilyet. – sóhajtotta Ida, és az italáért nyúlt.

 - Talán oda nem is kéne. Az a város mástól szép. Nekem jó így is. – kezdte a fiú, majd a kólás dobozra pillantott – Figyelj, Vadcica, azt már nem kéne meginnod! – mondta teljes komolysággal a lánynak, aki az aznapi 5. dobozt pusztította el. A lány szerette, ha Kornél vadcicának hívta, ami az oroszlánt takarta. Mivel az hosszú, így rövidült a sok-sok év alatt.

 - Jaj, ugyan már! – mondta Ida, s ezután felnevetett. – Csak élvezem az életemet. Ha már a szüleim így elcseszték.

Kornél akarva akaratlanul is elmosolyodott.

 - Miért csinálod ezt? – kérdezte.

Ida őszinte pillantással nézett a fiú szemébe. Letette a dobozt, és egy hosszú pillanat erejéig a naplementét bámulta.

Végül megszólalt.

 - Mert mostanában ettől érzem jól magam. – mondta komoly hanggal. Azután hirtelen elvigyorodott.

 - De még tudom fokozni! – jelentette ki huncut arccal, mire Kornél is elvigyorodott. Ida felállt, és nyújtotta a kezeit a fiúnak, aki megfogta. Aztán felhúzta. Ott álltak, kb. 4 másodpercig, amikor Ida félig-meddig bizonytalanul megcsókolta Kornélt.

A csók csupán 1 tized percig tartott. Mind a ketten kábulattal telve rágódtak a történeten. Még Ida sem tudott mit kezdeni vele. Annyi viszont biztos volt neki, hogy élvezte azt a valamit, amit az előbb elkövetett. Barna szemei csillogtak, arcán kacér mosoly jelent meg. A fiú arca annyira meglepett volt, hogy szinte semmit sem lehetett leolvasni róla azon kívül.

Ida elengedte a kezeit, és halványabb mosollyal távolodni kezdett. Lehajtotta a fejét, nem akarta a fiú szemébe nézni. Kétségtelenül ez volt a legőrültebb dolog, amit nem egészen egy hónap alatt elkövetett. Talán azért kerülte a szemkontaktust, mert félt a másik fél reakciójától, vagy attól, hogy többet meglát benne, mint amennyit akart.

Végül elengedte a két kezet, és arra vetemedett, hogy lehunyja a szemét, majd felpillantson a kérdő, kék szempárba.

 - Most mennem kell, de – kezdte haloványan – remélem szereztem ezzel neked, egy gondolkodós éjszakát. – mondta gonosz mosollyal.

Kornél visszamosolygott, de Ida látta az arcán, hogy ezzel teljesen összezavarta.

- Erre is csak egy Vadcica képes – mondta ő is halkabban, hangjában gúnyos él tükröződött. Ettől a lány arcán megjelent egy rejtélyes mosoly. Próbálta fürkészni a fiú arcát, és szembesülnie kellett azzal, hogy ez sokkal több annál, amit képzelt.

Aztán „legurult” a hegyről, majd egyenesen hazament. Remélte, hogy majd tud út közben gondolkodni, de olyan ködös volt neki minden, ami történt, mint egy ballada. Már várta, hogy mindent elmondhasson a húgának, és aztán átgondolhassa otthon, de édesanyja várta a hátsó kertben. Ida először bement a házba, ott Katica újságolta el neki.

 - Anya ismét vár, de most hátul, a kertben. És Ida – szólt utána – ne csinálja túl nagy butaságokat, mert kivívod a haragját, és a végén a tabi Harvard - on fogunk kikötni.

Ida mosolyogva átölelte húgát. Jaj, mennyire szerette Őt! Mindenkinél jobban. S benne mindent. A gyönyörű szőke haját, a csillogó kék szemeit… A kerekded arcát, a gyöngyöző kacaját, a dallamos magas hangját és azt, ahogyan énekelt. Szerette benne, hogy bármennyire strébernek tűnik, nem veti meg a lazsálást, a tornacipőket, és nem ijed meg a rossz jegyektől sem. Nagyon kis orvos típus volt a húga, mivel, hogy annak is készült.

Ida ezután kiment a kertbe. Anyja az őszirózsák melletti faragott hintaágyon ülve várta. Félhosszú, szőke haja tompán csillogott az aranyló alkonyatban, tengerkék szemei viszont dühösek voltak, s a fényben villámokat szórtak. A kis Vadcica pedig ettől megrémült. Félt, hogy olyan szidást fog kapni június végén, hogy az egész életét újra meg fogja változtatni.

Anyja sötét, duruzsoló hangon szólalt meg.

 - Szívem, ugye tudod, hogy abba kell hagynod?

Ida bólintott, és szelíden lehajtotta a fejét. Ráértette mindenre.

 - Tudom jól, hogy nehéz. Láttad apádat azzal a nővel, és nem csodálom, hogy emiatt haragszol rá. Rám pedig azért, mert vele közös erővel, nem vettük a fáradtságot, hogy elmondjuk nektek a válást. De ezt az… - itt szót keresve elbizonytalanodott - önsanyargató életet nem folytathatod. Minden szombaton megiszol egy halom kólát, nincs perc, hogy ne kapnál rágót a szádba, a nyakkendőket és az egyéb kiegészítőidet már meg se merem említeni. Ebből elzüllés lesz, kicsim, ami piához, droghoz, és még rosszabbakhoz is vezethet. Nem akarom – mondta maró keserűséggel – hogy olyan legyél, mint a mai fiatalok. Okos lány vagy, erős, és nem szeretnélek eltiltani az élettől, és a zenétől, de ha nem hagyod abba a hajnali hazajöveteleket minden áldott nap, kénytelen leszek eltiltani téged a gitártól, a zsebpénztől, a zongorától – itt mély sóhaj után folytatta - , és főként a gimnáziumtól.

Ida mély levegőt vett, és bólintott.

Édesanyja, mosollyal válaszolt neki. Idának eszébe villant még valami, ami fontosnak számított az életében.

 - Ígérem, hogy abbahagyom. De cserébe meg kell ígérned valamit neked is.

Az anya sóhajtott.

 - Szívem, ilyet nem játszunk.

 - Ugyan, nem eget verő dolog! Csak nekem számít. Ígérd meg, hogy soha – levegőt kellett vennie, hogy ki tudja mondani - nem fogsz eltiltani Kornéltól, és a naplementéktől a hegyen. Ígérem, hogy mindent megteszek neked. Nem iszom kólát, nem rágózom, leteszem a görkorcsolyát, és ha nagyon muszáj, a bolondos cuccaimat is. De tőle sosem választhatsz el.

Anyja elcsodálkozott. Próbált nyugodt maradni, és elrejteni a meglepettségét, de egy csepp belőle mégis kiült az arcára.

 - Hát…- kezdte sóhajtva – talán ennyit engedhetek.

Ida fellélegzett. megköszönte, majd gyönge mosollyal és egy halk köszivel elbúcsúzott. Bement a házba, és beült a TV elé. Katica hozta a pattogatott kukoricát, és bevetődött mellé.

 - Na, még mindig pécsiek és Kodályosok vagyunk? – kérdezte hóbortosan.

 - Naná, hugi. És megtarthatom a mai kalandom másik szereplőjét.

Katica csodálkozott. Elismerően nézett maga elé, míg nővére bekapcsolta a készüléket.

 - Ajaj… Elmesélheted, vagy szigorúan titkos?

Ida nagyot mosolygott.

 - Elmesélhetem, de ne add tovább! – mondta, és a saját tikos jelükkel pecsétet nyomtak rá. Aztán egy jó nagy sóhaj után nekikezdett.

 - Ma megcsókoltam Kornélt.

Katica eltátotta a száját.

 - Az igeen! – mondta elismerő bólintással. -  És miért is?

 - Nem tudom pontosan. Neki azt mondtam, hogy még tudom fokozni a jó hangulatomat. Akkor még nem tudtam, hogy mivel. De aztán felálltam, felhúztam, és megcsókoltam. Még most sem értem, de nagyon jó volt. – mondta, majd mosolyogva hátrahajtotta a fejét a támlára.

Katica mosolygott.

 - Ez az én nővérem! – mondta majd oldalba lökte. Együtt mosolyogtak, majd lövöldöztek a távirányítóval. Ezt csinálták többnyire, majd elmentek aludni. 

Egyiküknek sem volt kedve egyedül aludni, így Bíborka aznap üresen maradt szobájába hurcoltak át matracokat és takarókat. A fal és egy ott maradt szekrény közé rakták, amitől kuckóssá vált. Hatalmas párnákat is hoztak, és ott nevetgéltek egész éjjel, amíg el nem aludtak. Először Katica aludt el. Amíg hangosan szuszogott, addig Ida azon az ominózus csókon morfondírozott. Nem tudta, hogy igazából mi köti Kornélhoz, mert nem barátság volt. Annál erősebb, de a szerelemnél gyengébb volt. Először rajongásnak nevezte. Aztán hajszállal többnek, mint egy nagyon régi barátságnak. Aztán halovány szerelemnek. Aztán meg „egy-alkonyatos-kalandnak”. Minden eszébe jutott, de nem talált igazán kifejező szót arra, ami benne morzsolódott. Az anyjával való beszélgetésből csak az Ő kérése volt fontos. Miért akarta azt kérni? Hiszen tudta, hogy sosem tiltaná el tőle, neki nem ártott semmit.

Rájött, hogy mégsem egy-alkonyatos kaland volt. Mindig is ragaszkodott hozzá, és már-már szerelem volt. Nem akart tőle elszakadni, és azért volt hangulatfokozás számára az a csók, mert ettől érezte teljesnek magát.

Ida végül – reggeli önmaga szerint tévesen – azzal aludt el, hogy beleszeretett a legjobb barátjába.

Ezután a „gyötrelmes” éjszaka után egy egész hétig nem állt szándékában találkozni Kornéllal. Igazából ez nem könnyített a lelkén, bár ezt akarta beismerni. Ahogy édesanyjának megígérte, nem kólázott és nem rágózott, nem ment ki bulizni, de a kiegészítőktől nem vált meg teljesen. Furcsán érezte magát a „régi-új” bőrében. Visszakérte a régit, meg az az előttit is.

A valódi oka a bolond életmódjának visszakérése az volt, hogy az akkori énje ébresztette rá erre a furcsa érzésre, ami még mindig nyomja a szívét. „Érdekes, nagyon érdekes.” gondolta folyton magában.

Ha egy bizonyos dolog beszőtte az agyunkat, akkor nem igazán tudunk szabadulni belőle. Ida agyát a „Kornél-pók” szőtte be, és hiába akar kiszabadulni a háló fogságából, egyszerűen képtelen rá. Próbálja átvágni, és másra gondolni, de az a más általában a szülei válása.

Így telt el két keserves hét. Összesen két gondolatformával. Idának annyi rágódnivalója akadt, hogy még csak nem is idegesítette ez a tény. Aztán a második hét végén édesanyjának megint be kellett mennie a tárgyalásra. Az utolsóra. A két lány egymás kezét szorítva búcsúzott el tőle.

 - Vigyázz magadra, anya! – kiáltott utána Katica, amikor beszállt az autóba.

 - Na, jók legyetek, 10 óra fele érek haza. És ne csináljatok butaságokat!

Ida elmosolyodott.

 - Semmi rosszat nem fogunk, csak felgyújtjuk a házat. – jegyezte meg. Édesanyja erre megráncolta a homlokát. Végül a fekete Ford eltűnt a délutáni hőségben. Ida vigyorogva nézett Katicára.

 - És most elmegyünk a kedvenc helyemre!

A húgának nem tetszett ez a kijelentés.

 - Remélem, nem valami horror-szigetre akarsz elvinni. Ugye nem? – kérdezte erőteljes reménykedéssel. Persze nem félt, csak nem akart bajba keveredni. Szívén viselte Ida iskoláztatását, és nem akarta, hogy holmi „kedvenc hely” miatt eltiltsák bizonyos dolgoktól. Nagyon szerette a nővérét.

 - Ez a legjobb hely, a világon. Elhiheted nekem. Jaj, ne vágj már ilyen fancsali képet, nem berúgni megyünk a Csalogányba!

Katica megkönnyebbülten fújt egyet.

 - Hát akkor nem bánom, menjünk.

Ida fülig érő szájjal kapkodta magára a kedvenceit. Az összefirkált tornacipőt; színes karkötőit, a smiley -s fehér pólóját és rövid fekete farmerét. Ezek azóta a nap óta nem voltak rajta, hogy az ominózus csók után anyja eltiltotta a sok-sok sanyargató, mégis izgalmas dologtól. Végül bekapott egy rágót, majd lesietett a lépcsőn. Katica a szürke, rövid ujjú blúzát vette fel a térd alá érő farmerével és a piros, Converse tornacipőjével. A haját egy „púp” kíséretében összefogta. Így is hosszú maradt. Nagyon csinosan festett.

 - Ajaj, hugi – mondta neki Ida. – Kezdesz nagylány lenni.

 - Ha-ha-ha… - mondta gúnyosan Katica. – Köszönöm szépen.

Ida kézen fogta a húgát, majd kimentek, és bezárták az ajtót. Elindultak a napsütésben, és nagyon élvezték a sétát. A főutcán beugrottak a boltba. Kólát vettek – persze mi mást? – és egy zacskó chips-et. Nagyon jókat beszélgettek. Kivesézték a válást is.

Három órakor ment el édesanyjuk, Ők fél négykor indultak, és már hét óra volt, amikor a hegy felé vették az irányt.

 - Miért megyünk fel oda? – kérdezte Katica.

 - Azt mondtam, hogy a világ legjobb helyére viszlek. Emlékszel, hugi? – kérdezte Ida. Katica vonakodóan figyelte arcizma rendüléseit. Úgy vélte, hogy nővére csupán ugratja. Ám amikor egy öt perc múlva felértek a hegyre, már nem szólt semmit. A nap már nem sütött annyira fényesen, egyre inkább tompult. Még így is gyönyörű volt a kilátás. Átmásztak a szalagkorláton, és kiültek a „kilátó-helyre”.

 - Az ominózus cselekedetem óta nem voltam itt. – jegyezte meg Ida, amint leült a fűbe. Katica követte a példáját. Elővették az üdítős dobozaikat és a chipset, majd nassolni kezdtek.

 - Nem csodálom, hogy kiráncigáltad ide Kornélt.

Ida elmosolyodott.

 - És a legjobb részét még nem is láttad! Alkonyatkor sokkal gyönyörűbb. – itt megállt. Egy hosszú pillanatig hallgatott. 

– Katica, - kezdte végül bizonytalanul - te voltál már úgy, hogy amikor együtt voltál valakivel, nagyon jól érezted magad, de egy idő után úgy érezted, hogy több vonz hozzá, mint barátság? – kérdezte Katicától, de közben a várost figyelte. Húga vállat vont.

 - Nem igazán emlékszem ilyenre. Amúgy Te szerencsés vagy, mert megoszlanak a fiú és a lány barátaid. Nekem csak 1 fiú haverom van, az is egy idióta.

Ida elmosolyodott.

 - Szerinted – kezdte – mi a neve ennek az érzésnek?

Katica pontosan tudta, hogy a testvére mire akar kilyukadni.

 - És ez az érzés egy régi baráttal esik meg, vagy úgy általában? – kérdezte.

 - Hát, inkább régi baráttal.

 - És még mire hasonlít ez az érzés?

Ida az ajkát harapdálta. Nem is tudta pontosan, hogy milyen érzések keverednek benne. Eszébe jutott a töprengésének éjszakája. Szinte dőltek belőle a szavak.

 - Olyan, mint a szerelem. Vagyis hasonlít. Remeg a lábad és a gyomrod, ha belegondolsz, de amikor szembe állsz vele, már csak újra régi barátság lesz belőle. Azonban valami mindig vonzza a gondolataidat a másik félhez, és eszedbe jut az a sorsfordító lépés, amitől így érezted magad.

Mind ketten a várost nézték. Katica megpróbált értelmes szavakat találni erre. Ida azon gondolkozott, hogy vajon jól tette – e, hogy elmondta a húgának. Az igen mellett döntött.

 - Hát ez kérlek szépen – Katica itt bólintott – egyszerű szerelem, amit el akarunk rejtegetni, mert valamiért félünk tőle. Mások véleményétől, vagy mástól. De ez akkor is szerelem.

Ida lesütötte a szemét. El is pirult. Végül inkább másra terelte a szót, de előtte gúnyos megjegyzést tett.

 - Biztosan gyerekorvos akarsz lenni? Miért nem mész pszichológusnak? – kérdezte. Katica felnevetett.

 - Látod, ezt nem tudom!  

Ezután csak ültek, és vártak. Esett néhány szó a régebbi családjukról, amikor még minden tökéletes volt. Végül már térdre hajtott fejjel, szomorú arccal hallgatták az alkonyati hangokat, amik alig akadtak. Ettől vihar előtti csend érzetük lett.  Majd nem sokkal később megszólaltak a harangok fél kilenckor. A nap már erősen lemenőben volt. Aztán lépteket hallottak maguk mögött. Ida nem fordult hátra, hanem elmélyülten bámulta a várost. Húga szavait ízlelgette. Ám Katica hátrafordult.

 - Á, szia Kornél! – köszönt bájos, magas hangján. Idában megfagyott a vér.