Dönteni kell

 

Ida épp lefelé görkorizott a domboldalról. Napfényszín haja süvített utána az aranyló alkonyatban. Sugárzott a boldogságtól. Ma volt az utolsó tanítási nap a suliban, jövőre másodikas gimnazista lesz. Húga, Katica, a szőke hajú kis teremtés pedig ugyan abba az iskolába jön, és ugyanabban a kollégiumban lesznek. Ugyan nem tudott még mindent arról a napról Ida, de sosem felejtette el a patak csillogását, amikor a lemenő napot tükrözi vissza, s hogy a bizonyítványáért megkapta, amiért már egy éve ácsingózott: a piros szoknyáját, amiben egy tündérkirálynőre hasonlít, az éjszaka birodalmából. „Erről a napról dalt fogok írni” gondolta teljes boldogsággal. Minden csodálatos szót feljegyzett magának. Az arany alkonyatot, a csodálatos csillogást, a fénylő forrást, s még sok-sok alliterációs szókapcsolatot.

Olyannyira örült még a legkisebb fűszálnak is, a madarak csicsergésének, a fáknak a gyönyörű koronáikkal, hogy úgy érezte, semmi sem veszi el a kedvét. „Mily elbűvölő eme nap” mondta magának szándékosan ilyen költői szavakkal. Hirtelen mégis csak hiányzott neki valaki. Kornélra gondolt. Ó, az Ő Kornélja… A fekete hajával, a gyönyörű és csillogó mélykék szemeivel… Jaj, mennyire hiányzott neki! Mindig is barátok voltak. Ida szerencséjére a fiú is tabi lakos volt. Már épp olyan gondolatok gyötörték, hogy meglepetésként elmegy hozzájuk. A lakásuk egy fehér lakóházban van, bár egy kissé messze, a pataktól.

Azonban Idát annyira fűtötte a gondolat, hogy láthassa. S bár alig 2 órája váltak el egymástól, muszáj elújságolnia a hírt a kis piros szoknyáról. Így hát nekiindult – vagyis gurult a dolognak. Annyi megbeszélnivalója akadt a fiúval, hogy másra nem is tudott gondolni.

Már kicsiny faluja, Tab főutcáján járt. Végiggurult az egyetlen étterem előtt, amit éppen Százlépcsőnek neveztek, majd átcsúszott az úton, és a következő villanyoszlopnál megállt. Füstös árnyalatú, barna szeméből minden fény és csillogás kiveszett. Döbbenten állt, az oszlopot fogta, hogy vissza ne guruljon a döbbenettől. Arca vörösbe borult, tekintete lángolt és feketén villogott. Fogait összeszorítva nézett a távolba.

Édesapját látta az utca másik oldalán, a patika mellett. Egy szőke hajú nőt kísért átkarolva. Szürkületben észrevétlenül suhanhat egy ismeretlen nővel. Az emberek pletykásak, de a felesége nagyon naiv és aprócska teremtés. Még ha valaki ki is kotyogná neki, sosem hinné el. De az eszébe se jutott, hogy a saját lánya fogja rajtakapni.

Ida borzasztó dühvel indult neki az előtt álló útnak, hogy minél előbb apja felé mehessen. Amikor végre átért a másik oldalra, az egyirányú utcához sietett. De amikor odaért, elhihette a szemének, hogy tényleg édesapja volt. Tényleg egy másikkal. Beleborzongott. Továbbra is együtt vonultak. Ida olyan szerencsétlennek érezte magát a fehér pólójában, a fekete, hatkerekű görkorcsolyájában, és a rövid kis farmerében. A színes karkötői már nem világítottak számára. Úgy érezte, hogy menten sírva fakad. Helyette nekivágott a hazaútnak, amilyen gyorsan csak lehetett.

Összetört benne 15 év. Az, amennyire szerette az apját, amennyire bízott benne. Ha fekete körömlakkot vett, és édesanyja ki akarta dobatni vele a kukába, csak odajött az apa és máris jobb belátásra fordította anyját. Amikor kockás sálat vett, mint a többi fiatal, amikor kidekorálta matricákkal a gitárját, és amikor belekarcolta az udvaron álló nagy tölgybe a becenevét, amit legjobb barátnője adott neki. Mindig mellette állt.

És most egy szőke nővel sétálgat az utcán, amikor tudja, hogy seperc alatt kiderülhet. Hogy változhatott meg ennyire? Idának már gyűltek a könnyei. Félúton legördült egy, s mire hazaért, már le is küzdötte mindet. Erős lány volt, valahogy ezt is sikerült átvészelnie. Anyja pedig semmit sem vett észre belőle.

Csodás kis házuk volt a kisváros egyik legeldugottabb szegletében, a kicsi folyó partján. Reneszánsz beütése volt, barna falakkal, fa ablakburkolatokkal és párkányokkal, csodás, árnyékos terasszal, és hatalmas ablakokkal a bejárati ajtó mellett. Ida nagyon szeretett itt lakni. Az eresz sarkainál megbúvó kis görbületektől elkezdve a legapróbb szálkáig a hintaágyon mindent szeretett. Most megkönnyebbülés volt hazaérni az emeletre, a nagy ablakos kis szobájába, a gitárhoz, a fekete zongorához, a baldachinos ágyhoz, ami egy lila takaróval le volt fedve, a könyvespolchoz, az íróasztalhoz, a kacskaringós mintákkal díszített ruhásszekrényhez… Ida fellélegzett. Mindent elfelejtett az alliterációs szavakból, és már nem vitte a lendülete Kornélhoz. Az eső hirtelen eleredt és beborult. Ida mindent át akart gondolni, de elszálltak a gondolatok a fejéből, és álomba merült.

Egy óra múlva, már sötétben ébresztette fel Katica hangja. Derekáig érő hosszú haja szikrázott a gyertyafényben, amiket még Ida gyújtott meg. Nem szeretett villannyal lenni nyáron, mert mindig nyitva volt az ablaka, egész reggel, így este nem akart lámpafénynél lenni. Így jöttek a gyertyák. Az egész szoba tele volt velük. Mind sima, krémszínű volt, ám mindegyiken voltak fekete kacskaringós minták. A legtöbb gyertyát még Ida és Katica csinálta, egy-kettőt nővérük, Bíborka, néhány, de nagyon kevés viszont bolti volt.

 - Ida, anya azt kéri, hogy gyere le! – suttogta kellemes, magas hangján Katica.

 - Jól van, megyek. Köszi – mondta nővére.

Ida feltápászkodott, majd magára ráncigálta a melegítőjét. Lement a lépcsőn és egyenesen a nappaliba ment. Átküzdötte magát a csilingelő „dzsungel-függönyön”, majd nézte az egész családot. Ott volt mindenki: Anya, apa, Bíborka, Katica. Mind a kanapén ültek, és néztek maguk elé. Bibi haja izzott a lámpafényben, és folyton-folyvást megcsillantak a festett vörös tincsek. Eredeti haja sötétbarna volt. Ida furcsán nézett a családi kupaktanácsra, mert nem értette, hogy mi akar ez lenni.

Végül, mikor Ő is leült, apja emelkedett szólásra.

 - Lányok, - kezdte nagyon lassan - tudom, hogy nehéz lesz nektek, de… - hatásszünetet tartott, majd mély levegőt vett - anyátokkal még ezen a nyáron elválunk.

Idában megfagyott a vér. Árkos szemei tele voltak érzelmekkel. Nem is tudta hirtelen, hogy mely fog elhatalmasodni rajta. A döbbenet, a fájdalom, a kétségbeesés, a keserűség vagy a kettészakadás érzete. Katica és Bíborka megrökönyödve ültek. Bíborka lehajtotta a fejét, a másik pedig tátott szájjal ült, szemében gyűltek a könnyek.

 - Sajnálom, babáim. De ez már el volt döntve, még a tavasszal. Akkor adtuk be a papírt, és hamarosan kezdődnek a tárgyalások.

 - Nekünk is ott kell lennünk majd az egyiken? – kérdezte halkan Bibi. Apja vállat vont.

 - Nem tudom. Bizonyára. Lehet, hogy sikerül elkerülni, ha engedélyezik, hogy magatok dönthessétek el. Elég nagyok vagytok már hozzá. Ha akartok, velem jöhettek Pestre, ha már nem akartok maradni! – erre a kijelentésre az másik szülő dühösen fújt.

Idának nem tetszett a Pestre menés ötlete. Persze, már másként látta apját, és a szőke nőt így, hogy már tudja, már régebben eldöntötték a válást. De sosem tudna apja mellett járni-kelni. Sosem fogja megbocsátani neki, hogy így ment el.

 - Miért nem szóltatok előbb? Amikor eldöntöttétek. Az úgy lett volna korrekt, nem pedig úgy, hogy azonnal a nyakunkba öntitek! – mondta édesanyja szemébe nézve, aki ettől elpirult, és lesütötte a szemét. Apja sóhajtott.

 - Lehet, hogy jobb lett volna, de tavasszal nem találtunk megfelelő alkalmat. Mind be voltatok zsongva. Nem szerettük volna elvenni mindentől a kedveteket ezzel. Most szedtük össze a bátorságunkat és…

 - Nektek kell ehhez bátorság? – vágott közbe Ida. – Ti elváltok, és mi isszuk meg a levét. Hogy milyenek vagytok…

 - Ida, ne feleselj! – mondta szigorú tekintettel az édesanyja. Kezdett már bemérgesedni. 

 - Nem csak nektek lesz ez nehéz. Akármennyire nem tetszik, szeretünk Titeket, és nem olyan egyszerű dönteni az elhelyezésetek felől. Ki tudja, mi lesz belőle? – folytatta.

 - Akkor miért váltok el? – kérdezte sírástól fojtott hangon Katica. – Nem mindennek ez a megfelelő megoldása. Ha legalább miattunk változtattatok volna a véleményeiteken, most nem járnánk itt!

 -  Nem érted még a lényeget, cicus. – mondta apja figyelmeztetően, gyengédséggel.

Idának ezen a ponton esett le a tantusz.

 - Azért váltok el, mert apa összeköltözik a szőkével. – mondta suttogva, semmitmondó, kidülledt szemekkel. Szülei tátott szájjal figyelték, testvérei pedig ráncolták a homlokukat, és nem értettek semmit.

 - Tessék? – kérdezte elfojtott hangon Bibi. – Miről beszélsz hugi? Ugye ez valami…

 - A saját szememmel láttam – mondta Ida határozott hangon.

 - Ida, figyelj – kezdte zavarban apjuk – nem emiatt van… nem egészen, hanem már amúgy sem ment volna nekünk, Éloise csupán később lépett a képbe.

„Pf, már a nevét is külön kell ejteni…” gondolta a lány marón, de ki inkább nem mondta.

 Anyja zavarta meg a gondolatmeneteit.

 - Mikor is láttad őket? – hangján hallatszott, hogy nehezére esik kimondani.

 - Ma, amikor kimentem görkorizni. Az egyirányúba tartottak. – mondta a lány, farkasszemet nézve apjával, aki a dühös, égő pillantástól újra zavarba jött. 

 - Szánalmas vagy apa. – hányta végül Ida a szemére. Könnyeden, a fogai közt szűrve ejtett ki minden egyes szót. Ez nyomatékot adott, a döbbenet feszültséget okozott, ami felrobbanóban volt. Az elképedés tükröződött a félelemmel teli arcokon.

 - Kislányom, – kezdte az apja már felbátorodva. - jelenleg csak 15 éves vagy. Ahogy látom, még nem vagy tisztában a szavak jelentésével. 

Ida tipikus kamasz módjára húzta fel magát a hallottakon, mégis felnőttnek érezte a szavait.

 - Te pedig azt hiszed, hogy annyira okos döntés volt mindent titkolni! Én láttalak Titeket, amikor még csak el sem mondtátok! Hogy tudtál a szemünkbe nézni, hogy volt lelkiismereted kimenni vele az utcára?!  - csapkodott a szavakkal.

 - Ez nem í… - kezdődött egy újabb apai mondat, amikor Ida felpattant.

 - Érdekli a halált a magyarázatod! – mondta, de amikor elindult kifele, egy kar megragadta.

 - Kislányom, elég volt a hisztiből. Szépen visszaülsz, és meghallgatod a továbbiakat, amik nem magyarázatok lesznek.

A lány a háta közepére sem kívánta ezt az egészet. Hirtelen olyan sírhatnék tört rá, hogy attól félt, képtelen lesz megállni. Visszahuppant a kanapéra.

 - A tárgyalások hamarosan elkezdődnek. Szeretnénk, ha a kitöltendő papírokra rákerülne, hogy melyikünkkel szeretnétek maradni. Nos, apátok mondta már, hogy valószínűleg Pestre megy, én pedig itt maradok. Már megbeszéltük, hogy a ház az én nevemre át lesz íratva. Egy hét gondolkozási időt kaptatok, döntsétek el, hogyan folytatjátok tovább. – mondta. Mindenki csöndben várt a végszóra.

 - Most menjetek el lefeküdni! – fejezte be apjuk. Katica és Ida szó nélkül elindultak, Bíborka jelezte, hogy maradni szeretne.

Ida feje kavargott. Mikor végre ágyba bújt, rendesen kisírta magát. Alig akarta elhinni azt, ami vele történik. Valamelyest fogadalmat tett magának, hogy visszavág az életét elrontó szüleinek. Elképzelte magát a ruháiban, aztán úgy döntött, a gondolkodási idejét azzal tölti, hogy teljesen átalakítja az egész ruhatárát. Az olló, a textilfesték és a régi karkötői nagy szolgálatot tettek neki. Amikor végre elfeketedett a kép a szeme előtt, magában dúdolni kezdte a kedvenc dalát, és mély álomba merült.

Nem akarta sejteni, hogy mi vár még rá.