Feketéből fehér lélek

Még alig kelt fel a nap. Néhány sugár megvilágította a Brook-nyaralótól nem messze lévő tavat. A hajnal az egyik legcsodálatosabb „dolog” az életünkben. Az ébredés a lényege. Egy idős hölgy mondta több száz évvel ezelőtt a lelkes, mosolygós tanítványának: „ A holnap mindig tiszta, nem szennyezi hiba.” Igaza volt. A hajnal az, ami érezteti veled, hogy itt egy új nap, most mindent jóvátehetsz. Ez egy újjászületés. Ha nem úgy ébredsz fel, hogy kapkodsz, és rohansz, gyorsan megiszod a reggeli, erőt adó kávédat, hanem tudsz örülni annak, és tudod szeretni a téged körülvevő tájat, az állatokat és a növényeket, akkor ugyanazt jelenti neked hajnal, mint nekem.Hálóingemben álltam oda az ablakhoz, és néztem, ahogy a madarak ősszel a magvakat csipegetik fel a földről. Hulltak a sárgult levelek, rezzent a faág a széltől. A szomszéd ház olyan elhagyatottnak tűnt, mintha már ezer éve nem laknának benne. Ott élt egy rendkívül idős asszony, akinek a fiai meghaltak egy balesetben. A férje a fiúk születése után pár hónapra hunyt el. Egyedül volt abban a házban, csak a régi, poros bútorai, az ősöket ábrázoló képek a falon, a könyvek, és egy száz éves zongora. Egyetlen élő volt abban a házban rajta kívül, a macskája. Ez a macska nagyon ragaszkodott a gazdájához, mindenhova utána ment, mindig vigasztalta. Mrs. Taylor el sem tudta volna képzelni a talán utolsó, nyomorúságos évet e kandúr nélkül.
 Régen Mrs. Taylor gyönyörű volt. Hosszú nyaka, szép pirospozsgás arca, kék szemei és ébenfekete haja az idők során megváltozott.  A nő szépség volt, de a lelke nem túlságosan. Rengeteg férfit az ujja köré csavart, sokat hazudott, és rengeteget pletykálkodott a saját rokonairól is. Nem bírta elviselni, ha kigúnyolják, vagy megalázzák. Szörnyű természete volt, mégis Mr. Taylor elvette őt feleségül. Két évet éltek együtt, mire megszülettek az ikrek, a két fiú. Ebben a két évben, míg együtt éltek, Mrs. Taylor nem mosogatott, nem főzött, nem takarított, és nem gondoskodott a férjéről, és férje utolsó heteiben még a gyerekről sem. Ebbe halt bele a gyenge idegzetű férfi, aki azt hitte házasságuk elején, ez gyönyörű nő majd remek háziasszony lesz, és felneveli majd a gyerekeiket. Csalódnia kellett. Rosan csak ruhákat vásárolt, és bálokba járt minden héten. Mindenhova más ruhát vett fel. Rengeteget utazgatott. Sétált a barátnőivel, mindenféléről beszélgettek, és ezt nem tudta elviselni Isaac, belehalt abba, hogy vezetett egy boltot, és a háztartást, és a kertben munkálkodjon, valamint állatokat tartott, és mindeközben beteg volt (ami később derült ki…). A sok hajszolás, rengeteg munka miatt elgyengült a betegségtől, és nagyon fiatalon meghalt.
 Bár Rosan nagyon szerette, mindennél jobban, nem nagyon viselte meg ez a haláleset. Már sokadik udvarlója volt, hozzáment, ráadásul gyermekekkel áldotta meg őket a Jó Isten, mégsem foglalkozott azzal, hogy Isaac is boldog legyen. Az volt számára a fontos, hogy neki jó legyen, a többivel nem törődött.
 A két csöppség egyedül maradt szívtelen édesanyjukkal. Bár nem megfelelő szó ez arra, hogy kifejezzük szélsőséges érzelmeit és különös gondolkodásmódját, mégis úgy érzem megérdemli ezt az erős szót jellemének leírására.
 A fiúk 12 éves korukban elkaptak egy betegséget, ami mindkettőjüket megölte. Nem lehetett segíteni rajtuk. Ma már megvan a gyógymód, ebben biztos vagyok, de ez a történet 60 évvel ezelőtt volt, azóta pedig rengeteget fejlődött a világ. Ebbe viszont már nem tudott beletörődni Rosan. Fiatal volt még, nagyon. Megszülte két fiát, nem sokkal utána férje meghalt. És az, hogy most a fiait is elveszíti?! Senkije sem marad már… ez sok volt. Azóta nem ment el sehova, bálokba sem, a karácsonyt sem ünnepli már, alig főz magára, nem tud semmit a rokonairól, nem érdeklődik senki felől, több éve volt a kertjében, nem takarít, csak ül a karosszékében és nézi a kandalló felett lógó portrét a férjéről, a kezében 2 pár kiscipő, s közben sír. A jelennel nem törődik, csak a múltat keserüli. És az, holnap mi lesz? Azt várja, hogy meghaljon, hogy lelkét ne gyötörjék tovább ezek a szörnyű események, amik a fiatal életében történtek. Szép piros rózsa volt, ami most már szirmait hullatja a földre könnyeivel együtt. Mindennap úgy múlik el, hogy magát bünteti, és azt suttogja:
- Megérdemlem ezt a szenvedést!
És valóban, megérdemli. De megbánta, és ez a fő.
A szomszédok mindenfélét gondolnak róla. Abban sem biztosak, hogy él még.
 Ezeket a tényeket mind tudtam meg. Annamarie egy héttel ezelőtt mesélte nekem, miután felhívtuk az ázsiai kórházat. Furcsa történetek ezek, sokat gondolkozom rajtuk. Vajon tényleg megérdemelte ez a fáradt, idős hölgy? Tényleg, teljes szívéből megbánta? Most mit csinálhat? Sír már megint, vagy mivel foglalatoskodik? Ezeket a kérdéseket tettem fel, miközben kitekintettem az ablakon hajnalban.
 Úgy sajnálatam Mrs. Taylort, hogy még sírtam is. Olyan nagyon sajnáltam, hogy azon töprengtem, hogy lehetne felvidítani Rosan nénit.
 Ahogy múlt az idő, kopogtattak a szobámba, Miss Brook volt az.
- Lányom, bejöhetek?
- Igen, Annamarie néni.
Odamentem az ajtóhoz, elfordítottam a kilincset, és behívtam az előttem álló mosolygós nőt.
- Figyelj ide Mary, már rengetegszer megmondtam, hogy hívj Annának, így könnyen megkülönböztetjük egymást. Te Mary vagy, én Anna. – és intett karjával, hogy üljünk le az ágyra.
- Nem hagyom, hogy ne tanulj tovább, gimnáziumba fogsz járni. Befejezed ezt az egy évet, és innen nem messze egy jó középiskolát találtam neked. Mindennap hazajössz, és kiveszed a részed a házimunkában is. De csak egy feltétellel fizetem neked az iskoláztatást és az utazásokat. Ha szorgalmasan tanulsz, remek bizonyítványod lesz, és az öcsédnek is segítesz a tanulásban. Mindketten ugyanoda fogtok járni, ahova eddig jártatok.
- De Anna! Azt hittem, hogy ezt csak este fogom megtudni, mikor jönnek a rokonaim.
- Sajnálom Mary, ma nem jön egyetlen egy rokonod sem.
- De miért? - csodálkozott Mary.
- Meggondoltam magam. Hogy idehívjam azokat a kotnyeles nagynéniket, akiknek semmi se jó? Inkább nem. Nem engedem, hogy mégjobban lelombozzanak téged.