Fekete nap

 Miss Brook még mindig nem ütötte be a számot. De aztán egyszer csak sikerült. Boldogan mondta, hogy lelket öntsön belém.
- Kicseng!
- Remek, csak vegyék fel!- mondtam nyomorúságosan.
…
- Á, Hálló! Jó napot kivánok, Annamarie Brook vagyok, és érdeklődni szeretnék Mrs. Lothraino és Mr. Lotharino- felől. –mondta Annamarie. Ezután csönd volt.
- Bocsásson meg, ott van a vonalban? Edward Lothraino és Joy Lotharino nem ebben a kórházban van?
- Ó, elnézést. De igen. Tudja, nagyon rosszul vannak. Sajnálom. Lehet, hogy nem élik túl. És állandóan a kislányukról beszélnek valami Mary-ről, na meg a fiukról..azt hiszem Davidnak hívják.. Talán ismeri a őket?
- Természetesen. Itt vannak mellettem, a kisfiú és a lány is. Esetleg nem lehetne megoldani , hogy Mary Jane Lotharino beszélhessen a szülivel? Ébren van Mr. és Mrs. Lothranio?
- Igen. Talán ez lenne  legjobb, még a betegeknek is. Átkapcsolom a másik telefonra. Pillanat.
- Köszönöm!

Ezután a beszélgetés után rögtön Miss Brook odaráncigált a telefonhoz, hogy mindjárt beszélhetek a szüleimmel. Ekkor én már sírtam. De milyen kisgyerekről volt szó? Csak nem David? Hát ő is itt van? Látnom kell. De akkor már átkapcsolták, és az anyukám volt a vonalban.

-Anyu!!! Te vagy az? Jól vagy? Mikor jöttök haza? Ugye nem kell egy hét, és itthon lesztek?
- Jaj, kislányom, édesem! Hol vagy most?
- Miss Brook-nál. Tudod, akiről azt hittük eltűnt, pedig csak a nyaralójába ment. David is itt van mellettem, ma reggel hozták ide.
- Kérlek add át Brook-nak: Nagyon köszönöm neki, és hálás vagyok.
-Rendben...de mikor jöttök haza???-kérdeztem nyugtalanul, toporzékolva mint egy kisgyerek.
-Azt még nem tudom, az orvos azt mondta, hogy csoda, hogy eszméletünknél vagyunk.
 ( Ekkor David kikászálódott az ágyából és kijött a konyhába. Kócosan, álmosan pislogott rám. Én magamhoz öleltem.)
-Jaj...de jobban vagytok?-aggódtam.
-Igen, egy fokkal jobban. Te? David? Ő is ott van?
-Igen itt van, és sütit eszik. Brook azt mondta maradjunk itt, addig, amíg nem jöttök haza.
-Igen, ez a legjobb. És nagyon köszönöm neki.
-Rendben, átadom.
-Odaadnád Davidnak egy kicsit? Hadd beszéljek vele...
-Igen, persze.-és odaadtam, még mindig sírva a kisöcsémnek, aki semmit nem tudott az egészről. Jaj, hogy mondom el neki?
-Szia anyu! Te most hol vagy?- mondta magas hangon.
-Jaj, kisfiam...! Most egy nagy házban vagyok. Apa is itt van mellettem. Sajnos kicsit elestünk, ezért jöttünk ide, hogy meggyógyítsanak. Reméljük sikerülni is fog. Aztán valamikor hazamegyünk.
-Az jó lesz. Hiányzol.- mondta megszeppenve, majdnem sírva.
-Jajj..nekem még jobban hiányzol, hidd el...-sírt anya. Tudta, hogy lehet, nem láthatják már egymást. Eközben én is nagyon sírtam...
-Apával beszélhetek?
-Apa most alszik, de ha este is felhívtok minket, akkor már beszélhettek vele. De azt tudom, és mondd meg Mary-nek is, hogy milliószor puszil benneteket, és alig várja, hogy láthasson titeket, ahogy én is. De most bejött a doktor úr, úgy hogy le kell tennem. Szervusz kisfiam, szia nagylányom! Vigyázzatok magatokra!
- Szia anyu, puszilunk titeket.
És letette a telefont. Láttam David arcán, hogy örül annak, hogy legalább anyuval beszélhetett. Mikor az elégedett mosolyt láttam  én is boldogabb lettem. Már nem sírtam. Annamarie egy kis kávét főzött nekem. Olyan segítőkész volt, és aranyos. Elhozott minket ide, hogy vigyázzon ránk. Ez nagyon kedves volt tőle, főleg, hogy  nem is ismerjük annyira csak néha beszéltünk vele. Davidot elvitte fürdeni, és tiszta ruhát adni rá, nekem meg mondta, hogy pakoljam ki a bőröntöket, amikben elhozatta a holmiaimat, ruháimat, könyveimet, és a laptopomat, és minden ást, ami a szobámban volt, valamint David bőröndjeit vigyem a hálószobába Annamarie ágya mellé.
 El is mentem kipakolni, szó nélkül, és minden kérdés nélkül rendeztem be a rózsaszín tapátés szobát, amelynek közepén egy kék paplanos, kockás, mintás ágy volt. Jobb oldalon egy-két könyvespolc, bal oldalon pedig egy ruhásszekrény, amellett fiókok, és egy tükör. Hangulatos szoba volt, és régies. De nagyon megszerettem pár perc alatt. Minden lehetőséget kihasználtam, amit a szoba adott. De miközben ilyen jőízűen pakolgattam, azon gondolkoztam, mi lesz holnap. A házunkkal, velem és Daviddal, és ezután is fogunk iskolába járni? És mikor fogjuk megint felhívni a szüleimet? A rokonaim vajon tudják, hol vagyok most én és az öcsém? A szüleimről hallottak? Vajon érdeklődtek már a kórháztól?
Ezeket a kérdéseket tettem fel Brooknak is, de ő csak néhányra felelt. Mikor megmondta, hogy a rokonaim tudnak mindenről és majd holnap eljönnek meglátogatni engem és Davidot, valamint családi megbeszélés lesz, hogyan tovább, akkor megnyugodtam...az iskoláztatásunkat és az hogy a házunkkal mi lesz, azt is holnap tudjuk meg. Addig is várok. Nyugtatnom kell Davidot, és minden mesét kitalálni. Most kell erősnek lennem. Át kell ölelnem úgy a testvéremet, mintha a szüleimmel semmi gond sem lenne, és nem lennének életveszélyben. Nem szabad félni. Nem szabad sírni.