Az utca csendje
A nyárra való várakozás mindig lázba hozza az embereket. De ez a tavaszi délután korántsem volt izgatott. A háború után nem tértek vissza az emberek a régi kerékvágásba, inkább otthon beszélgettek a régi emlékekről.
Még a gyerekek sem játszottak, nem is tanultak, csak régi, porosodott könyveket emeltek le a nagyi polcáról.
Csak néhol lehetett hallani a lovak patkójának kopogását.
De az utcán, a Rózsa út kedves kis utcáján dúdolgatott egy fiatal hölgy, és gondolatai messze szálltak a komor valóságtól.Egy kastélyban érezte magát, egy "szőke herceg"-gel a bálteremben, és egész éjjel csak táncoltak és táncoltak, és le sem vették egymásról a szemüket.
A következő pillanatban összeütközött egy fiatal emberrrel, aki katonaruhában volt. A hölgy megszeppenve pislogott, de nem mert menekülni, pedig ha nem katona lett volna, már rég elfutott volna. De ezt nem tehette. Mi van, hogyha egy életben maradott ellenséges katona? Ha elfut, lelövi.Nem tudta, hogy mit tegyen...
- Jó napot! - mondta a férfi meleg hangon.
- Öö...magának is!
- Ismerős ebben a városban?
- Hát, öö, itt lakom... - mondta már-már majdnem sírva.
- Hogy hívják Önt? Még sosem láttam errefelé...
- Az hiszen meglehet, ugyanis nem rég költöztem ide. Clara Stanley a nevem. És Önnek?
- Nos, Miss Stanley! Én Frederic Taylor vagyok. Olaszországból jöttem ide, még a háború előtt.
-Tudja Frederic, én nagyon sietek a nyomdába. Engedelmével én most távozom. Viszlát!
- Viszontlátásra!
Clara elment a nyomdába, és kinyomtatta a mai napi cikkjeit.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
